Nevelve lenni jó?

Készült egy interjú egy polgármesterrel a gyereknevelésről és az alkalmazott “fenyítési” eszközökről, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. Foglalkoztak vele pártok, és politikusok, de még a Facebook fenegyerek Tibi Atya sem tudott elmenni szó nélkül a kommentek mellett. Végig hallgattam az interjút, elolvastam a kommenteket és a cikkeket a beszélgetésről és a legkorrektebb és legjobban érthető összefoglalást Tibi Atya facebook oldalán találtam meg.
Megtudtuk, hogy az apa a feleségével 7 gyereket nevelnek, és a polgármester az interjúban nagyon érthetően és világosan elmondta, hogy számára az apai szigorba belefér egy erősebb kézszorítás vagy hogy sírás ellenére is elviszi a gyereket az adott helyszínről (gondolom, játszótérről vagy játszóházról lehet szó), és a testi fenyítés enyhébb formája is elfér a nevelési eszköztárban amennyiben szükséges az. És hét gyermek estében nem igazán menedzselhető egy család élete, ha az egyikük épp bedurcázik és hisztibe vágja magát.

A kép illusztráció

Na és innen indult a lavina és komment cunami, nagyszerűen kiforgatva az apa (vagy inkább a politikai helyet betöltő személy) szavait. Aki szerintem vette volna a fáradtságot és nemcsak bizonyos részeket kiragadva a beszélgetésből végig hallgatja az egész interjút, ráeszmélt volna arra, hogy nem egy szadista, családját napi szinten kék-zöldre verő férfiről szól, hanem egy apáról, aki a gyermekeit feltétel nélküli szeretettel neveli tisztességes emberekké.

Egyszer még réges régen megállapodtunk a férjemmel, hogy ha lesz gyerekünk, a hisztinek nem engedünk teret és az első kitörésnél gátat szabunk neki. Hogy miként arra nem volt pontos akcióterv kidolgozva, de a témában abszolút egyetértésben vér és dacszövetséget kötöttünk. Aztán megszületett egy szem kisdedünk, aki 3 éves kora körül egy szép nyári napon annyira felhúzta magát valamin, hogy éktelen sivításba kezdett és már-már öngerjesztő módon, véget nem érőnek tűnő ordítások közepette a földön vonaglott. Semmire sem reagált, így férjem döbbenten nézte a produkciót.

– Most mi van? Elromlott? – kérdezte férjemuram, akinek tanácstalanságában csak osztozni tudtam, előtte nem volt semmi még hasonló műsor sem, szóval tanácstalanul álltunk Tojás felett (mi így becéztük).
Így fogtam magam, felnyaláboltam nagy nehezen a rúgkapáló gyereket, és a kádig meg sem álltam vele, ahol a zuhany alá tuszkolva ráengedtem a csaphideg vizet, ami a nyári melegben nem volt vészes, de persze hidegebb volt, mint amihez hozzá volt szokva az esti fürdetések alkalmával. A sivítás azonnal megszűnt, és nagy hatalmas szemekkel csak nézett rám és hüppögött, miközben erélyesen és viszonylag hangosan kérdeztem, hogy szerinte befejezte-e az ordítást és a rúgkapálást? Hevesen bólogatott, így kikaptam a kádból és miután megtörölgettem, elmondtunk neki a problémánkat a viselkedésével kapcsolatban, és azt is megígértük, hogy ha legközelebb is így óhajtja kifejezni a nemtetszését valamivel kapcsolatban, akkor megy a hideg víz alá mert mi is ragaszkodunk akkor ehhez a módszerhez. Tojás most 12 éves, és soha nem volt több hiszti ezután az eset után.

Mindezt csak azért meséltem el, mert a mai világban kezd rettenetesen feje tetejére állni a nevelési módszer vagy inkább annak a hiánya. Tizenkét éve még ezzel a történettel kapcsolatban nem hiszem, hogy bárki kiakadt volna, ma már lehet, hogy citálnának a gyámhivatal elé.
Nap mint nap szembesülök azokkal az elkeseredett anyákkal és apákkal, akik szemmel láthatóan tehetetlenek fékevesztett csemetéikkel szemben, akik megsemmisülve állnak az őrjöngő gyerek mellett, miközben láthatóan majd elsüllyednek a szégyentől, hogy épp a gyerek terrorizálja és tartja sakkban őket.
Hogy miért? Mert esélye sincs már, mert a gyerek pontosan tudja, hogy nem ellenfél a szülő, hogy az akaratát végig tudja vinni, hogy nincs következmény, hogy nincs olyan, hogy “nem” vagy “nincs. A szülő meg áll és nézi hogy mivé nőtte ki magát a “jajjjjj még olyan kicsi, hagyd, majd leszokik róla” vagy a “jajjjjj szííÍveem ezt nem szabad” című hozzáállás megspékelve egy jó nagy adag tehetetlenséggel és félelemmel.
És miért fél a szülő? Mert fél, hogy megbélyegzik, hogy mit gondolnak mások ha felemeli a hangját, hogy a gyerek majd nem fogja szeretni, vagy majd jobban az apját vagy az anyját, hogy a szomszédok vagy a barátok mit szólnak. És különben is a gyereknek is vannak személyiségi jogai. Azok vannak. Meg igénye és szüksége is, hogy egy felnőtt ember akinek van élettapasztalata és tudása az életben maradáshoz, és tisztában van az ahhoz szükséges szabályokkal ( ne fuss ki fiam az autó elé anélkül hogy körbe nézel, mert elüt és meghalsz), és ezt megtanítsa neki.
Mert persze, amikor elkezdik összemosni a ” kiskorú sérelmére elkövetett családon belüli erőszak”, az abúzus, a szexuális bántalmazás, és a “kapott a gyerek egy tockost” kategóriákat az engem igenis felbőszít. Mert egyfelől az első 3 kategória nagyon súlyos, és bűntetendő cselekedet, míg az utolsót én egy lehetséges szülői jogkörnek tartom ahhoz, hogy a gyermekemből egy olyan felnőttet neveljek, aki képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. És ha a “tockos” kategóriával összemosom és egy szintre helyezem az első 3 kategóriát, úgy véleményem szerint azokat degradálom és helyezem a “tockos” szintjére. Ami óriási hiba.

Elvárja mindenki, hogy kedves, figyelmes, előzékeny, a társaival korrekt és összetartó gyerekeket neveljünk, mindezt szép szóval. És tudjuk, hogy minden gyerek ahogy fejlődik, próbálgatja a határait hogy meddig mehet el, hogy mi fér még bele. Mintha a vadlovat szeretném betörni azzal, hogy sutyorgok neki. És kérem, hogy most ne azt lássuk bele, hogy a gyereket egy vadlóval hasonlítom össze, hanem azt, hogy a gyerek is ösztönlényként születik, és igenis az én szülői felelősségem egy olyan személyiséget nevelni belőle, aki nem csak a családjával lesz képes együtt élni, de a társadalomba is be tud illeszkedni, és ezáltal teljes életet élni. És igen, mint minden egyes gyerek ezt úgy tanulja meg, úgy kapja meg ezt a formát, ha kereteket adunk neki. Ha felállítjuk azokat a határpontokat, amin túl nem mehet, amit pontosan tud és ismer, és tisztában van a következményekkel.

Sajnálom amikor színtiszta politikából, önfényezés céllal, és marha nagy “píszi” hozzáállásunk közepette úgy gondoljuk, hogy egy 3 éves vagy akár 5, 8, 10 éves gyermek személyiségi jogait azzal tiprom, hogy ráverek a kezére amikor azt látom, hogy a tesóját fejbeveri merő szórakozásból. Azzal tiprom a gyerekem jogait, ha nem adom meg a lehetőséget neki, hogy megismerje a helyes utat, hogy felismerje a jót és a rosszat, hogy képes legyen és akarjon másokkal együtt élni, hogy tisztelje a valós értékeket és a szüleit.
Ha valaki 5 vagy 8 évesen nem tiszteli a szüleit, őszintén mit vár majd a szülő tőle 30 évesen? Tisztában vagyok vele, hogy most sokan hüledeznek, hogy “úritsen, egy gyereket nem lehet verni”. Tökéletesen igaz, és soha nem volt példa arra, hogy a gyerekemet megvertem volna.
Az élet minden területén ismernünk kell a határokat és a mértéket. De ha homokban dugjuk a fejünket és csak szajkózzuk az éppen divatos szlogeneket a legújabb gyereknevelési módszerekről, melyek mögé bújva nem merjük felvállalni a döntéseket és a kőkemény szülői felelősséget, és átadjuk az irányítást a gyereknek, akkor Isten óvjon minket a jövőtől, mert ezek a gyerekek már felnőttként nem fogják tisztelni azokat, akik egyszer a lovak közé dobták a gyeplőt.
És amúgy miért is tennék? Ja, semmiért, hiszen azt a részt hogy mi a tisztelet, azt végighisztizték…

Kapcsolódó cikk a témában: DE nélkül – Az “Atyai pofon” margójára

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here