Segítség, anyámhoz mentem hozzá! – Családi minták a párkapcsolatban

„Falra mászok anyámtól/apámtól, tökéletesen fel tud idegesíteni egy pillanat alatt” – mondják rengetegen, majd választanak párul valakit, aki tökéletes érzelmi dublőre az adott szülőnek, csak egy fiatalabb kiadásban. De miért van az, hogy annak ellenére, hogy aggyal tudjuk, hogy mi az, ami jó nekünk, mégis sokszor ugyanazokat a köröket futjuk?

Lassan közhellyé válik, hogy a pszichológusok a jelentől elszakadva az illető gyermekkorában szeretnek turkálni, a szakemberek mégis nagyrészt egyetértenek abban, hogy párkapcsolataink minősége az életünk első néhány évében gyökerezik. Hogy miért? Mert ilyenkor alakul ki a gyermek énképe, másokról alkotott képe, és kötődése, vagyis az, hogy vajon biztonságos-e másokhoz közeledni, hogy lehet-e bízni abban, hogy a számunkra fontos másik tartósan elérhető lesz számunkra, és hogy tudunk-e olyan intimitásban részesülni, amely megnyugtat akkor, ha valami miatt rosszul éreznénk magunkat.

 
 

Kötődésünk pedig nem csak akkor sérülhet, ha szüleink bántalmazók, de önhibájukon kívül is. Gyakori eset, hogy a látszat ellenére a szülő valójában maga is traumatizált, nem elég elérhető érzelmileg, és emiatt képtelen gyermeke szükségleteire megfelelően reagálni, esetleg a gyermektől érkező negatív érzelmek feldolgozása is nehezére esik. Ideális esetben az anya afféle tompító funkciót töltene be, tükrözve gyermeke pozitív és negatív érzelmi állapotát egy „megrágott”, kevésbé intenzív formában, melyen keresztül a gyermek megélheti a biztonságot, és képes lesz érzelmeit szabályozni.

Az első néhány év tapasztalatát pedig hordozzuk tovább magunkban, és rávetítjük a külvilágra: ha édesanyámra nem lehetett számítani, akkor a külvilágot is egy fenyegető helynek fogom látni, ahol bármikor elhagyhatnak.
Ehhez kapcsolódva írja Alice Miller, hogy

gyakran olyan párt választunk aki majd pont oly kéjesen fog gyötörni minket, mint anyánk amikor csecsemők voltunk.

Ha ő nem volt elérhető érzelmileg, ha hajlamos volt arra, hogy meglépjen a helyzetekből – akár fizikailag akár passzív-agresszíven, érzelemmegvonással – akkor könnyedén fut bele egy olyan partnerbe az ember 20-30 év után is, aki ugyanezeket a rossz érzéseket képes triggerelni. Sajnos a tiszta agyi tudás nem elég: a gyermekkori mintáinkra hajazó kapcsolatok olyan érzelmi hévvel képesek elragadni minket, hogy abban kezdünk gondolkodni, hogy a másik biztosan a Nagy Ő, ha ekkora intenzitást tud belőlünk kiváltani. Az interneten terjengő információk az ilyen helyzetekkel kapcsolatban pedig nem segítik kollektíven a helyzetet: az ember előbb talál arra „bizonyítékot” és megerősítést az interneten, hogy ez egy „karmikus, lélektársi” kapcsolat, mint hogy valaki figyelmeztetné: valójában az illető úgy tud bántani minket, ahogy az nekünk tökéletesen ismerős már.

Az ilyen kapcsolatok sokszor tudatalatt afféle „második esélyt” adnak a régi sérülések jóvátételére: anyám, aki szinte pont ilyen volt semmibe vett engem, majd én megmutatom a dublőrön keresztül, hogy tud ő engem értékelni is. Vagy ha éppen volt egy segítségre szoruló szülőm, aki nem tudott érzelmileg felnőtt lenni mellettem, és aki mellett mindig nekem kellett lenni a „nagynak”, akkor most sorozatosan csak azt fogom észrevenni a bulikban, aki bőg a sarokban vagy balhézik, nem azt, akivel minden rendben van, mert hozzászoktam ahhoz, hogy meg kell mentenem a másikat.

A jó hír az, hogy új mintákat mindig meg lehet szokni, de ehhez először fontos vállalnunk a felelősséget, és tudatosítanunk azokat a köröket, amiben újra és újra elakadunk. Ez a folyamat nem mindig kényelmes, de annál nélkülözhetetlenebb, és elvéve a kontrollt a szerencsétől, csillagok állásától és attól, hogy „de hát a nők/férfiak márpedig ilyenek”, vagy „én csak erre bukom”, visszaadja a kezünkbe az irányítást.

Csirmaz Luca pszichológus, az MTA-ELTE Lendület Adaptáció Kutatócsoport tagja

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here