Sugar baby – 10. rész

“– Otthon, édes otthon – mondta Gergő, amikor megállt.
– Aha…
– Akkor én most el is köszönök. Isten hozott idehaza.
– Remélem…”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A kutya, a kis bozontos szőrű puli vette észre először. Hangosan ugatással jelezte, hogy valaki közeleg.

– Jaj, te bolond! Nem ismersz meg? – hajolt le hozzá Izabell és megsimogatta a fejét. Anyja összecsapta a kezét, ahogy kiszaladva meglátta.
– Hát illik így hazajönni? Semmi telefon?  – kérdezte széles mosollyal megölelve nagyobbik lányát. – Csak nincs valami baj?

Izabell fáradtan megrántotta a vállát. Nem akart semmiről beszámolni, de azt ő is tudta, hogy váratlan hazaérkezése kérdések özönét indítja el.
– Dehogy, csak a főztödre vágytam – mondta melegen. – Hugi?
– Valamelyik barátnőjénél trécsel, egész nap nem volt itthon. Szólok neki!
– Hagyd csak, majd megjön. Apa?
– Nem tudom, mostanában keveset látom. Gyakran megy vadászni a polgármesterrel meg a bandájával.

 
 

Ezt már úgy mondta Izabellnek, hogy nem nézett rá. A hangja azonban elárulta, hogy nem mennek rendben a dolgok, de ez nem volt újdonság.

– Gyere, cuccolj le, és csinálok neked gyorsan valami finomat, jó? Limonádét kérsz?

A lány nem válaszolt. Más járt a fejében. Alex azóta sem sietett megmagyarázni váratlan eltűnését, nem is kereste egész nap, pedig biztosan nem csapott le nála egy atombomba, nem égett le a ház, egyszóval nem történhetett valami nagy tragédia, ami miatt ne tudta volna keresni. Nem akarta tagadni maga előtt, hogy piszkosul fáj neki.

Felvonszolta bőröndjét az emeletre, és régi szobájában lerogyott az ágya szélére. Ostoba gondolat volt azt hinnie, hogy messze Alextől majd nem fog gondolni rá. Nincs a világnak egyetlen pontja sem, ahol elmenekülhetne valaki az érzései elől. Nézte a virágos, kissé megfakult tapétát, a régi könyvespolcát teli gyerekkönyvekkel, és hirtelen kislánynak érezte magát újra. Majd belekotort táskájába, hogy biztos, ami biztos meggyőződjön róla, hogy a férfi nem jelentkezett. A telefonja azonban nem volt sehol. Kiborította a válltáskát az ágytakaróra, és minden zsebét olyan aprólékosan átvizsgálta, mintha egy borsószemnyi tárgyat keresne. A telefon azonban nem volt sehol. Arra még emlékezett, hogy a vonaton rá-rápillantott, de hogy végül hová lett, nem sejtette. Talán a mellette lévő ülésen felejtette, vagy valahol kiejtette, csak nem vette észre. Lehet, hogy Gergő kocsijában csúszott ki és leesett a kocsi padlójára? Hirtelen nagyon ideges és elkeseredett lett. Még ez is! Felugrott, leszaladt a konyhába, ahol anyja éppen madártejet főzött hirtelenjében, mert tudta, hogy az a lánya kedvence.

– Anya, nem találkoztál valahol a telefonommal?  – kérdezte.
– Nem, csodálkoztam is, hogy nincs a kezedben. A mai fiatalok mindig ott tartják. Eltűnt?
– Igen, de azonnal hívom magam!

A vezetékesen tárcsázta a számát, de senki nem vette fel. Aztán hívta a vasutat, hátha valaki leadta, de közölték vele, hogy senki nem vitt be hozzájuk semmilyen készüléket.

A készüléknek lába kelt. Ha valaki meg akarta tartani, akkor semmiképp nem kaphatja vissza, gondolta elkeseredetten.

Berohant húga szobájába, felnyitotta a laptopját, és azon próbált kapcsolatot keresni a leveleivel. Belépett, és mindjárt látta, hogy legalább egy tucat emailje érkezett. Egy sem Alextől, de még messenger üzenet sem. Sehol semmi. Ekkor már nem bírta tovább, elsírta magát.

– Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? És én még azt hittem magamról, hogy jól irányítom az éltem. Tanulok, dolgozom, vannak barátaim, próbálok ismerkedni, jön egy helyes pasi, akivel nagyon egy hullámhosszon vagyunk, aztán szép lassan minden köddé válik, gondolta.
– Kislányom! A telefont siratod? Ne aggódj, meglesz az
– jött utána az anyja. – Ha kihűl a madártej, egyél belőle, aztán a húgod bevisz az állomásra, és körbenézhetsz ott is és a környékén is.
– Igen, anya – mondta a lány és egyre jobban sírt.
– Istenem, itt nem a telefonról van szó, ugye? Ha valaki ilyen váratlanul hazaállít, aztán otthon kiadós bőgésbe kezd, annak oka csak a szerelem lehet. Igaz?
– Igaz…
– Van fiú, aki bántani meri az én gyönyörű, okos lányomat? – kérdezte dühösen az asszony. És a szeme valóban szikrákat hányt.
– Hidd el, bőven van!
– Csak kapjam a kezeim közé, megfojtom – kiáltotta haragosan.
– Az nem lenne egyszerű…
– Ugyan miért nem? Megkeresem az anyját és elmondom neki, hogy milyen ostoba kölyke van!

Erre a mondatra Izabell elnevette magát. Anyja úgy viselkedett, mintha ő csak hatéves lett volna. Alexet nem lehetett már csak úgy beárulni, hogy kikapjon.
– Jaj, anyukám… Most ez nem segítene…
– Dehogynem! Minden fiút gatyába lehet rázni. Biztos éretlen még, vagy elkényeztette az anyja.

Izabell letörölte kézfejével könnyeit, és az járt a fejében, hogy azt a fiút, akiről anyja nem is sejti, hogy alig fiatalabb nála,  és nem is fiú már, nem lehet csak úgy leszidni, mint egy taknyos kölyköt.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, vagy egyáltalán alkalma lett volna bármit is kimondani és elmagyarázni, berontott a szobába a húga. Úgy ugrott a nyakába, hogy majd felborította.
– Izabell! – kiáltotta. – El se hiszem, hogy itthon vagy! De örülök!
– Én is, Lujza!
A húga a sértődöttet játszva elfintorodott.
– Ne kezdd! Nem vagyok Lujza!
– Bocsánat, kedves Klára kisasszony!

Anyjuk végig nézett rajtuk, és szeme megtelt melegséggel. Két csodaszép barna lány évődött egymással, akiket a világon legjobban szeretett.  Miattuk nem vált el, értük tűrte a keserves házassága mindennapjait.
– Később még beszéljünk! – szólt közbe. – De most menjetek, és intézzétek a telefont, hogy mielőbb megnyugodj!
Izabell felállt, megfogta húga kezét és kivonszolta.
– Gyere, azonnal az állomásra kell mennünk!
– Rendben, de mindent mesélj el! De tényleg mindent! A pasi dolgot meg pláne!
– Honnan tudod?
– Nem vagyok gyerek, és különben is hallottam, mit mondott anya mielőtt beléptem.

Amikor beszálltak az apró Opelbe Izabellből dőlni kezdett a szó. Végre valakinek őszintén és kendőzetlenül el tudta mondani az elmúlt napok, hetek történéseit.
Klára tágra nyitott szemmel hallgatta.
– Azt a leborult mindenit! – kiáltotta. – Látni akarom az öreg csávót!
– Nem öreg! És nem tudom megmutatni, csak ha hazaértünk.
– Te komolyan szerelmes vagy egy olyan korú pasiba, aki apánk lehetne?
– Hagyjál már! Azt hittem, megérted… – legyintett kedvetlenül a mesélés végén.
– Azért elsőre ez így elég meredek! Nehogy már azt gondold, hogy ez mindenkinek természetes!

Klára nem rejtette véka alá a véleményét.
– Anya mit szólt?
– Nem tudja még.

Klára kibámult az ablakon. Nézte a dimbes-dombos tájat, az ismerős házakat, a falut, ahol felnőtt, és egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy nővére egy negyvennyolc éves pasas után vágyódik, aki még az első randira sem tudott elmenni, csak valami vacak homokórát meg egy gazt küldözget talányos üzenetekkel.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here