Sugar baby – 11. rész

“– Te komolyan szerelmes vagy egy olyan korú pasiba, aki apánk lehetne?
– Hagyjál már! Azt hittem, megérted… – legyintett kedvetlenül a mesélés végén.
– Azért elsőre ez így elég meredek! Nehogy már azt gondold, hogy ez mindenkinek természetes!”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Izabell hosszú percekig csalódottan nézett maga elé. Tudhatta volna, hogy nem könnyű elfogadni az érzéseit. Mit várt? Hogy majd a nyakába ugrik a húga és fél lábon örvendezik? Jobb lett volna hallgatnia. Mindezek után biztos volt benne, hogy anyja szívinfarktust kap, apja meg elküldi melegebb éghajlatra.  Mást nem tehet, minthogy elhallgatja az egészet. Úgysem volt mit, de magát az egész történetet amúgy is jobb elfelejteni, gondolta.

– Klára, megtennéd, hogy nem mesélsz semmit anyáéknak? Nem akarom, hogy aggódjanak, vagy idegesek legyenek. Egyelőre úgysem történt semmi. Nem tartozik sem anyára, sem apára, hogy miket gondolok legbelül.
A lány felsóhajtott.
– Gyere, nézzünk körül! – mondta és fékezett. – Nem is akartam beszámolni nekik. Ne aggódj!

 
 

Kiszálltak a kocsiból és a langyos tavaszi napsütés kellemesen megcirógatta a két lány arcát. Mindkettő szép volt, de nem a hagyományos értelemben. Izabell a karcsú, vékony fajta, Klára pedig a kissé gömbölydedebb, de még  a határon belül. Az egyik sportosan elegáns, a másik nőies, kacér.

A vasútállomás épülete erősen omladozott. Helyenként a vakolat alól kilátszódott a tégla. Senki nem várakozott a sínek mellett, kihalt volt az egész állomás. Összesen két vágány volt, erősen gazosodott a sínek közötti terület. Nem is tudták, mire számítsanak. Talán arra, hogy egy őrangyal épp arra jár, és megtalálja a telefont.

Ha őrangyal nem is, de Klára gyorsan megpillantotta a magas fűben. Az apró köveken feküdt és alaposan tönkrement a kijelzője.
– Idenézz! – kiáltotta Izabellnek, aki a másik irányban bóklászott.
– Huh, de jó! Add ide gyorsan! – futott húga felé.
– Dehogy adom! – válaszolta az, háta mögé rejtve.
– Klára, te bosszantóbb vagy, mint kiskorodban! Add már ide – rivallt rá nevetve, alig palástolt méreggel a hangjában.
– Mit érdemel az a bűnös, aki öreg pasas szeretője akar lenni?

Izabell megmerevedett. Erre a durva hangra nem számított. Szája megrándult, és a szeme tele szaladt könnyel.

Klára látta, hogy elvetette a sulykot. Már bánta az ócska poént, de tagadhatatlanul bosszantotta, hogy okos és csinos nővére nem talál magához illőt. Hát micsoda világ az, amelyben az ilyen lányok gazdag pasik macái akarnak lenni, tette fel magának a kérdést.

– Kérem! – mondta Izabell könnyes szemmel.

A másik átnyújtotta neki, és legszívesebben leharapta volna a nyelvét, de már késő volt.

A telefon kijelzője rendesen megrepedt.

Vajon mikor eshetett ki a táskájából? Vagy a nadrágja zsebéből csúszott ki leszálláskor? Már mindegy volt. Csak az volt a fontos, hogy működik-e még. És nem működött. Nem lehetett bekapcsolni se. Hiába próbálta újra meg újra, a telefon meghalt. Vele halt minden reménye, hogy Alex esetleg kereste, vagy épp megírta, mi történt előző este.

Nem is tudta, hogy zokogjon-e vagy az egészet tekintse a sors beleavatkozásának. Klára nővére arcát fürkészve, rájött, hogy ostobán viselkedett, és hogy egy pillanatig sem próbálta megérteni a nővérét. Történetéből semmit sem hallott ki, mert nem akart kihallani, csak annyit, hogy a pasi öregebb, no meg gazdag. Hogy melyik zavarta jobban, még ő sem tudta,
– Nem megy? – kérdezte tétován.
– Ennek vége… Ennyi. Mi az ördögnek jöttem haza?! – kiáltotta kétségbeesetten Izabell. – Tudhattam volna, hogy itthon sem lesz jobb semmi.
– Ne mondj ilyet! Én nagyon boldog vagyok, hogy itthon vagy!
– Nem látszik.
– Jaj, nővérkém, olyan ostoba voltam! Ne haragudj! Gyere, otthon megnézzük az emailjeidet. Biztos érkezett valami üzenet és jobb kedved lesz! Ígérem, hogy soha többé nem foglak szekálni! Kérlek!

Izabell megrántotta a vállát. Nem érdekelte már semmi. Ha a baj megérkezik, ajtóstul ront a házba, gondolta. Azért lógó orral visszagyalogolt a kocsihoz, és a rossz telefont bedobta a táskájába. Ha annyi is neki, akkor sem akarta, hogy egy kukában végezze. Hátha valaki még meg tudja menteni a rajta tárolt anyagokat.

Egy szót sem szóltak egymáshoz egész hazafelé vezető úton. Mindketten elmerültek saját keserves gondolataikban. Klára nem akart már semmiféle megjegyzést tenni, mert attól félt, csak rontana a helyzeten.

Amikor kiszálltak a kocsiból, csak annyit mondott, hogy Izabell üljön le a diófa alatt a kertben, ő azonnal jön. Beszaladt a szobájába, felkapta a laptopot és robogott is a kert legvégébe.

– Itt vagyok, látod? Nagyon siettem! Már be sem kell kapcsolnod, csak azonnal írd be a jelszód, és lássunk csodát!

Izabell látta, hogy már-már kínosan erőlködik, hogy elnyerje megbocsájtását. Egyelőre azonban nem oldozta fel a húgát, mert csúnya beszólása mélyebben érintette, mint hitte volna.

Pár villámgyors pillanat múlva megjelentek az emailek. És köztük ott lapult három is, amelyet Alex küldött.

“Annyira sajnálom a tegnapot! Kérlek, ne haragudj rám. Szeretném inkább szóban elmesélni neked, mi történt. Hívlak, ha nem zavarlak!”

A második ez volt: “Nem veszed fel… Megértem. Azt gondolod, szórakoztam az érzéseiddel. Ha ismernél, ez eszedbe sem jutna. Később újra kereslek.”

A harmadik: “Izabell, vedd fel, kérlek, fontos lenne, hogy halljam a hangod, mert az üzenetváltás rideg és személytelen.”

A lány egyik szeme sírt, a másik nevetett.

Lám kereste. Akart vele beszélni! Mert nem olyan, mint, amilyennek leírta magában. Viszont elérni nem tudta, hiszen a telefonja tönkre ment.

Klára próbált nem túl kíváncsian belemászni a mailekbe, de az oldalát erősen fúrta a kíváncsiság.

– Jó hírek? – kérdezte végül.
Nővére megrántotta a vállát.
– Kérlek, Izabell, ne haragudj rám! Annyira, de annyira undok voltam. Egy boszorkány! Egy szörnyeteg, egy béka!
Erre másik végre elnevette magát.
– Jó, igazad van, ezek mind illenek rád, te kis fúria! – nézett rá mosolyogva.
– Megmutatod akkor?
– Igen, de akármit is gondolsz, nekem ő kell.

Azzal kikereste a fényképet, amelyen Alex annyira jóképű volt, mint egy filmsztár.
Klára felszisszent!
– A rohadt büdös mindenit! – kiáltotta. – Most be kell vallanom, hogy tényleg jól néz ki?
Mindketten nevettek.
– Be és elnézést is kell kérned!

Klára térdre rogyott a fűben és színpadias nagy mozdulatokkal rebegte:
– Szánom, bánom ostoba szavaim! Ez egy baromi jó pasi! Most jó? – sandított Izabellre, de látszott a szemén, hogy nem hazudik.
– Rendben, rendben! De most hess innen, mert válaszolni akarok neki!
– Már itt sem vagyok! – pattant fel Klára és szélvész gyorsan befutott a házba.

Izabell fellélegzett. Ez volt az első igazán csodás pillanat aznap otthon, amikor végre szabadon örülhetett.

“Alex, nem tudsz elérni telefonon, mert eltörött és használhatatlan. Így vagy itt írod meg, amit akarsz, vagy sehol. Elutaztam, most nem tudunk találkozni sem, ha szóban akarnád.”

És elküldte.
Nem lett boldogabb tőle.

Ekkor a ház felől anyja hangját hallotta meg. Izgatott volt.

– Izabell, gyere légy szíves, vendéged jött!

A lány felemelte a fejét, megtapogatta sajgó nyakát, ami váratlanul fájni kezdett, és elfintorodott.

Teljesen kiment a fejéből Gergő. Ez nem volt nagy csoda, hiszen Alex úgy befészkelte magát oda, hogy nem is tudott másra gondolni, mint arra varázslatos pasira, aki élőben is olyan végtelenül kedves volt vele, mint írásban. Leszámítva a lemondott találkát.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here