Sugar baby – 7. rész

“– Te lefotóztál?  – kérdezte óvatosan.
– Elhiheted, hogy nem téged! Azt a pasit, akivel beszélgettél. Szerintem ő tökéletes lenne sugar daddynek.
– Én hogyan segíthetek ebben neked?
– Arra vagyok kíváncsi, hogy ismered-e? Úgy tűnt, mintha nem akkor láttad volna először.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

– Nem ismerem – mondta végül.

Ez tulajdonképpen nem is volt hazugság, mégis belepirult. Tényleg nem ismerte Alexet, vagy nem úgy, ahogy szerette volna. Az meg nem tartozott Évára, hogy mit tud vagy gondol róla. Az érzelmeit meg egyenesen elzárta volna jó mélyre, hogy még önmagának se kelljen számot adnia róluk.

Éva gyanakodva rápillantott. A pirulás nem kerülte el a figyelmét. Nőből volt és szenzorai tökéletesen érzékelték, hogy a mellette ülő hazudik. Méghozzá rosszul és egyelőre érthetetlen okból. Mivel beszélgetni nem lehetett tovább, a messengert választotta lehetőségnek, hogy valamit kiszedjen a lányból.

 
 

– Nem hiszem! Láttam, hogy úgy nézett rád, mint aki ismer. És te sem küldted el a fenébe – írta szaporán.

Izabell érezte telója jelzését a táskájában, de nem mozdult. Éva azonban megbökte az oldalát és a szemével mutatta, hogy vegye már elő. Tudta, hogy nem fogja békén hagyni, így jobbnak látta válaszolni. És ha eddig hazudott, hazudnia kell ezután is, döntötte el másodpercek alatt.
– Persze, hogy nem küldtem el, hiszen egy vendég volt, és nekem az volt a dolgom, hogy segítsek.
És Éva tényleg nem adta fel, röpködtek a rövid kérdések:
– Ne már! Csak tudni szeretném, ki ő!
– Nem tudom!
– Ne szórakozz!
– Értsd meg, nem tudom, kicsoda. Kedves volt és ennyi. Alig beszéltünk. Két mondat után odajött Dalma és vele csevegett.
– És később?
– Dolgoztam, nem a pasit figyeltem.

Nem a francokat, gondolta Éva. Látta, ahogy Izabell tekintete gyakran megkeresi az elegáns férfit. Aztán az meg eltűnt.

Mondjuk, lehet, hogy igaza van Izabellnek, valóban nem ismeri, csak tetszik neki, ezért pirult el olyan kislányosan.

Ebbe majdnem belenyugodott, amikor kis híján nyakon vágta önmagát ezért az ostoba önámításért. Tényleg hagyta, hogy a hazugság tévútra vigye?

A női megérzések ritkán csalnak. Úgy látszik, hogy Izabell titkolni akar valamit. Hihetetlen, hogy milyen alamuszi arccal ül mellette, közben meg ki tudja, mit művel. Ám, ez egyáltalán nem baj, mert Éva szerette a versenyt. Igaz, hogy meg volt győződve, hogy nem azonos súlycsoportban vannak, de hát verseny gyakran nem egyenlő felek között folyik.

Neki volt egy óriási előnye: szőke volt és ez minden híreszteléssel és viccel ellentétben sokat számított. A szőke nő mutatós, védelemre szorulóan ártatlan, és feltűnő. Ő pedig ezeknek abszolút megfelelt, már ami a külső jegyeket illeti. Ártatlansága azonban messze nem volt kirívó. Ez viszont nem látszódott rajta.

– Ezt a pasit fogom felszedni! Amilyen gyorsan csak lehet – üzente. – Eszméletlenül helyes, és biztosan nem fogok unatkozni az ágyában, ahogy ő se mellettem.

Izabell bólintott. Legyen. Ha ez a célja, tegye! Ha Alex belemegy, akkor az ügy elveszett. Még azelőtt megsemmisül, hogy bármi is történhetett volna.

Miközben a professzor magyarázott, és a társaság nagy része unatkozott vagy jegyzetelt, Éva újabb tervet eszelt ki. A sugar daddys ötletet sem veti el, de párhuzamosan vele megpróbálja megtudni a pasi nevét és címét. Aztán meglepi, határozta el.

Első lépésben írt Dalmának. Azt lódította, hogy szeretne az egyik vendégnek szólni, hogy elejtette öngyújtóját előző este. Ő látta, de akkor sajnos nem ért rá visszaadni neki, mert épp elhívták. Utána meg a táskájában felejtette. Van képe is a vendégről egészen véletlenül, mert a fogadás elején csinált párat a belső térről, és az egyiken felfedezte az öngyújtó tulajdonosát.

Dalma válaszolt is neki, de csak annyit mondott, hogy a tulajdonos biztosan boldog lesz, adja le a szálloda portáján, ő majd odairányítja.

Ezzel a válasszal azonban Éva nem jutott előre. Se cím, se név. Dalma sem most jött le a falvédőről, védte a saját vadászterületét. Viszont nem tudta, hogy mire képes egy ragadozó, ha nagyvadat akar elejteni.

Csak annyit írt még neki, hogy három órakor leteszi az értékes darabot a recepción. Azt már nem tette hozzá, hogy szándéka szerint megvárja az érkezőt. A terv nem volt tökéletes, nem volt túl okos sem, de más nem jutott eszébe. Bízott benne, hogy nem sokáig kell majd várnia, vagy a férfi nem küld el érte valakit. Arról nem is beszélve, hogy semmilyen öngyújtót nem talált. Az egész, úgy ahogy volt, sántított, de nem volt reményvesztett.

Dalma ezalatt hangosan nevetett. Az egyik ribanc szemet vetett Alexre, tudatosult benne. És milyen ócska trükkhöz folyamodott… Az első dolog, ami nevetésre késztette, hogy tudta, régi kis kalandja nem dohányzik. Mégis előkereste a névjegyzékből Alex számát és írt neki:

“Drágám, nagy sikered volt a libák közt tegnap. Az egyik fel akar szedni. Azt találta ki, hogy elveszítetted az öngyújtód. Ma délután háromkor leadja a szálloda recepcióján.  Ha friss húsra vágysz, érdemes lesz odamenned.” És elküldte. Válasz nem érkezett.

Ahogy máskor sem. Talán a férfi azt hitte, trükközik, pedig ismerhette volna, már rég leszokott róla.

Az előadás végeztével Éva gyorsan elköszönt. Izabell még szerette volna faggatni, de csak annyit mondott, hogy sürgős elintéznivalója akadt, és majd jelentkezik.

A lány bólintott, és úgy döntött, sétál egyet, valahogy most jól esett neki a lármás város. Nem sietett sehová, és töprengeni akart az elmúlt napok furcsaságain. Jó lett volna, ha Alex-szel beszélgethetett volna, mert hiányoztak neki a sorai. Kétsaroknyi séta után váratlanul valaki a vállára tette a kezét. Majdnem lekevert egy pofont ijedtségében, amikor meglátta, hogy az egyik évfolyamtársa jött utána.

– Annyira siettél, hogy ezt ott felejtetted – mondta neki. – Azzal egy apró dobozt nyújtott át neki.

Izabell csodálkozva elvette.

– Ez nem az enyém – mondta, miközben kinyitotta a parányi fehér dobozkát. Egy homokóra volt benne. Mellette egy cetli: Idő. Csak ennyi állt rajta.
– Dehogynem! A te nevedre hagyták ott a portán, de annyira rohantál, hogy nem hallottad, hogy utánad szól István bácsi. Én meg mondtam neki, hogy majd utolérlek. És így lett.
– Köszönöm, de még mindig nem hiszem, hogy az enyém lenne.

– Biztos lehetsz benne, ha téged hívnak Detre Izabellnek. Ilyen névvel azért nem sokan szaladgálnak a világban. Nem?
– Hát, tényleg nem – mosolygott a lány. – Mégsem értem.
– Gondolkozz el! Olyan, mint egy rejtvény! – A fiú somolyogni kezdett. – Tuti, hogy egy titkos szerelmed.
– Ha az lenne, akkor remélem, nem ilyesmit ajándékozna!
A fiú elnevette magát.
– Nektek, csajoknak semmi sem jó. Ha rámenős, az a baj, ha romantikus, akkor meg az. Ha fiú rejtélyes, akkor meg nincs kedvetek megfejteni. Az egyszerűt meg rühellitek.
– Igazad lehet – kuncogott a lány.
– Most rohanok tovább, te pedig légy tisztelettel egy ötletes fiú felé! – fenyegette meg az ujjával Ármin és már el is húzott.

A homokóra nem egészen három centi lehetett. Csinos, míves darab. A mellette lévő papíros semmit nem árult el a feladóról. Ha ez egy horror film lett volna, Izabell megijedt volna. Talán annyi ideje van hátra, amennyi a homokóra homokja? Ez ostobaság, hiszen kétpercnyi, ha lehetett benne. Vajon mire akart utalni a titokzatos küldő? Arról nem is beszélve, hogy a feladó személyét teljes homály fedte.

A táskájába süllyesztette és lassan bandukolni kezdett tovább. A nyüzsgő város nem vett tudomást a lassú, gondolataiba mélyedőről, ezért egy-egy ember meglökte, elnézést kért, vagy épp kellemetlenül nézett rá. Nem bánta. Fáradt volt és szomorkás.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here