Sugar baby – 9. rész

Mielőtt azonban mélyebbre merülhetett volna gondolataiban, kopogtak.
Egy jól öltözött, mosolygós, terebélyes úr állt az ajtó előtt, és közölte, hogy ő jött Izabellért, hogy elszállítsa.

A sorozat többi részét itt olvashatod

– Üdvözlöm! – mondta kedélyesen. – Indulhatunk?
A lány felkapta farmerdzsekijét és már zárta is az ajtót.

A ház előtt egy hatalmas, fekete autó állt, olyan fene tudja milyen típusú, de nagyon drága fajta. A sofőr rutinos mozdulattal nyitotta a hátsó ajtót, és Izabell már be is csusszant a csodálatos bőrülésre.
– Megtudhatnám, hogy hová megyünk?  – kérdezte elfogultan.
– Sajnálom, de azt az utasítást kaptam, hogy erre ne válaszoljak.
– De ugye nem akar elrabolni? – kérdezte a lány ijedten.
– Ne aggódjon kislány, és ne haragudjon, hogy így szólítom, de egy magához hasonló korú lányom van. Épp ilyen szép, mint maga, szóval nem, nem fogom elrabolni. A főnök agyon is ütne érte.

 
 

Erre barátságosan felnevetett.

– Rendben, hiszek magának, csak még életemben nem fordult elő, hogy ilyen helyzetbe kerüljek.
– Én azt hiszem, nagy kalandban lesz része! Nem kell semmitől tartania, legalábbis tőlem nem. A többi meg magán múlik.

Izabell hátradőlt az ülésen és izgatottan figyelte, ahogy puhán szelik át a várost. A nagy forgalom sem zavarta, inkább az járt az eszében, hogy vajon milyen lesz úgy igazán találkozni a férfival, aki el akarja kápráztatni egy ideje. Vajon tényleg ő kell-e majd neki, és nemcsak a fiatal testét akarja? Lesz-e közös témájuk, hiszen rengeteg dolog választja szét őket. Abszolút különböző életszakaszban vannak. Izabell előtt még ott állt élete java, Alex viszont már megtapasztalta a házasság minden buktatóját és örömét is. Megint kételkedni kezdett a kapcsolat sikerében. A belé kódolt nevelésminták nem hagyták nyugodni.

Ha mindez nem lett volna elég, akkor ott volt Éva azzal az állításával, hogy neki is randija lesz Alexszel, ami csak hazugság lehetett, hiszen nem érte ment autó. Érthetetlen volt részéről ez az oltári nagy hazugság.

– Nem sokára megérkezünk – mondta a sofőr fél órával később.
Egy hatalmas, zöld mező felé közeledtek, amelynek a közepén egy hőlégballon várakozott. Narancssárga színe messziről világított.
– Te jó isten! – esett le Izabell álla. Még soha nem ült ilyenben, és el sem tudta képzelni, hogy első randinak megfelelő helyszín lenne. Mielőtt azonban beleélhette volna magát, meghallotta, hogy üzenete érkezett. Egyszerre a jelzéssel csengett a sofőr telefonja is.

– Igen, uram. Rendben. Sajnálom. Akkor holnap! – mondta a férfi.

Izabell látta, hogy Alex üzent neki, ettől azonnal átmelegedett a szíve.

“Nagyon sajnálom, de el kell halasztanunk a találkát. Ne haragudj! Kárpótollak, ígérem!”. Ennyit írt csak. Semmi magyarázkodás vagy valódi sajnálkozás. Összeszorult a torka, és alig tudta visszaszorítani a sírást.  Csalódottsága nem ismert mértéket. Ez hihetetlen! Már majdnem összejött, de úgy látszik, hogy odafenn semmi nem támogatja ezt a találkozást.

– Kiasszony… – kezdte a sofőr óvatosan.
– Tudom, ne mondjon semmit. Vigyen haza, amilyen gyorsan csak tud. – Ezt a két mondatot megpróbálta olyan könnyedén kipréselni a száján, amennyire csak tudta. Az elmaradt találkozás, az összes örömteli perc hiányának fájdalma egy pillanat alatt könnyeket csalt a szemébe.

“Semmi gond, remélem, nem történt komoly dolog.” – válaszolta keserédes megnyugvással. Nem, ez a kapcsolat nem támogatott, ez már biztos.
“Mindent elmesélek majd!” Ez volt a válasz.

Nem hinném, gondolta Izabell, mert eszébe jutott, hogy Alex másik randira ment, hiszen Éva megmondta, hogy vele fog találkozni. Csak azt nem értette, hogy mire volt jó ez az ócska játék? Minek kellett őt bántania? Ha Éva kell neki, akkor legyen vele, akkor viszont semmi értelme üzengetnie meg ajándékokat küldenie. Lehet, hogy mégis Rékának van igaza, aki azt állítja, hogy minden pasi szemét, főleg az, akinek hatalom van a kezében. No, meg pénz. Alex másnak látszott. Vajon mindegyik másnak látszik, mint ami?

És ő még visszautasította a munkát is, amely kicsit könnyebbé tette volna a mindennapjait. Az egész nap pocsék volt minden szempontból.

Úgy szállt ki a kocsiból, mint egy alvajáró. A szép áprilisi alkonyat nem varázsolta el, ahogy máskor.

Lerogyott a kanapéra, és hirtelen elhatározással úgy döntött, többé nem keres kapcsolatot Alexszel. Senkivel sem. Az egyetemre koncentrál, meg a húgára, akinek nagyon hiányzik. A legjobb lesz, ha másnap hazautazik. Kikapcsolja a telefonját, alszik egy nagyot és elfelejti, hogy pasik és szerelmek is léteznek a világon.

A konyhaszekrényhez lépett, elővett egy tábla Milka csokit és úgy állva, pillanatok alatt befalta. A világ, ha nem is lett szebb, de kellemesebb hely lett egy kis boldogsághormon által.
Megvette a neten a vonatjegyet, és úgy aludt el, hogy arra gondolt, még talán otthon lenni is jobb lesz, mint abban a városban, ahol egy fikarcnyi szerencséje sincs a szerelemben.

Szerencsére nem kapcsolta ki a telefonját, így reggel nem kellett reménykedve visszakapcsolnia. Üzenete nem volt, emailje sem érkezett. A naiv lányok mind így járnak, gondolta. Bedobált pár pólót a bőröndjébe, két csinosabb ruhát, és már készen is állt a menekülésre. Nem akart már több melléfogást Alexszel.  Egyszer ő mondta le a találkozást, egyszer a férfi. Egyenlő volt az állás. De a mérkőzésnek számára vége volt.

Három és fél órát zötykölődött a vonaton, mire megérkezett az aprócska falu állomására. Kihalt volt, mint mindig. Pedig még kora délután volt, de állt az élet, ahogy ezer éve. Mégis jó volt a poros úton vonszolni a bőröndjét leszámítva majd anyja arcát, akinek nem szólt előre az érkezéséről.

Az ábrándozásból egy veszettül dudáló autó ébresztette fel. Azt hitte, rosszul lát, ugyanis az a Gergő vezette a rozzant Opelt, akivel másfél éve különváltak útjaik.

– Atyaég! A tékozló lány itthon? – kiáltott ki  a fiú a kocsi ablakán. Hihetetlenül barna volt és jókedvű, szinte értehetetlenül vidám a semmitmondó tavaszi napsütésben.
– Egy időre biztos!Te meg hol tettél szert erre a barnaságra? Talán rád borult a szoli? – nevetett felé.
A fiú lassan, hogy ne verjen fel nagyobb port, fékezett.
– Szállj be, elviszlek! Tegnap találkoztam a húgoddal, egy szóval sem mondta, hogy hazalátogatsz.
Izabell megvonta a vállát, és még mindig azon csodálkozott, hogy milyen izmos és jóképű lett Gergő, amióta nem látta.

A srác kiszállt, elvette a bőröndjét és berakta a csomagtartóba. Izabell beült az első ülésre és meglepve tapasztalta, mennyire jól esik neki, hogy olyan embert lát, akit ismer, és aki őt jól ismeri.
Gergő gázt adott és gurulni kezdtek.
– Eddig hajón dolgoztam. Nyolc hónap után most jöttem haza egy hete. Ha szolárium volt is az óceánjárón, akkor biztos nem nekem találták ki, de nem panaszkodom. Volt néha időm napozni.
– Te elmentél dolgozni egy óceánjáróra? Azt mondtad valaha, hogy ha egyszer eszel egy nap, akkor sem leszel rabszolga
– nevetett Izabell.
– Meggondoltam magam! – vigyorgott a fiú. – Sok mindenben megváltozott a véleményem az elmúlt időszakban. Magamra találtam. Viszont egy nem változott: te továbbra is gyönyörű vagy.
– Nonono! Nem flörtölünk! – kacagott Izabell. – Aztán még valaki sötétedéskor kupán vág, mert azt hiszi, a pasijára hajtok.
– Meglehet, bár az nem miattam lesz.

A fiú ragyogó kék szemmel a lányra nézett és tekintete olyan volt, mint ha akkor látná először. Csodálat ült benne.
– Mi történet? Már nem vagytok együtt? Azt hittem, Léna az igazi. Nagyon jól megvoltatok!
– Én is így gondoltam, de amikor elmondtam neki a tervem, hogy hajóra megyek, kidobott.
Ez a mondat csak úgy elszállt a levegőbe. A lány nem mondott semmit rá.
Kibámult az ablakon. Már meglátta a sárgára vakolt kétszintes házukat. Gyomra egy pillanatra összeugrott. Talán mégsem volt jó ötlet hazajönni, gondolta idegesen.
– Otthon, édes otthon – mondta Gergő, amikor megállt.
– Aha…
– Akkor én most el is köszönök. Isten hozott idehaza.
– Remélem…

Hátrament és kiemelte Izabell bőröndjét. Letette a földre és szemmel láthatóan még bujkált benne egy kérdés. Egy picit ugrált a jobb szemhéja, mint mindig, ha izgult. Aztán erőt vett magán.

– Van kedved este sétálni egyet a temető mögötti dombok közt? – kérdezte zsebre dugott kézzel.

Régen kilométereket tettek meg együtt arrafelé. Izabell elmosolyodott és bólintott.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here