Lilla szeme megrebbent. Visszatért az álmodozásból. Az a nyomorult spiné, már megint a legrosszabbkor lépett színre.
– A pokolba… – mondta félhangosan.
Darvas Péter elnevette magát. És ebben a nevetésben most nem volt gúny, csak felszabadult jókedv.
A sorozat előző részeit itt olvashatod
– Valami baj van? – kérdezte olyan őszinteséggel a hangjában, hogy Lilla úgy érezte, na most kellene nekiugrani, és lekaparni arcáról a váratlanul előkerülő gaz vigyort.
De inkább összeszedve maradék méltóságát, a lehető legbájosabban elmosolyodott, és ennyit mondott:
– Ugyan mi baj lenne? Köszönöm még egyszer! Nem is tartom fel tovább, mert várja a menyasszonya.
Azzal sarkon fordult és pillanatokon belül már benn is volt a cég épületében, a biztonságban, ahol nem fenyegetik a szívét undok pasik.
A délután pontosan úgy telt el, mint máskor. Lassan és vontatottan. Egyetlen egy dolgot azonban elintézett, ami szinte maga volt a csoda: talált lakatost, aki hajlandónak mutatkozott estefelé zárat cserélni nála. Örömmel nyugtázta, hogy vannak még rendes emberek. A bicikliszállítás ügye félben maradt, mert tolni nem igazán tudta, hazavitetnie meg nem volt mivel.
Ha volt két perce munka közben, Péterre gondolt. Ezer százalék, hogy meglepődött, amikor odavetett, hogy tudja a terveit. Pedig annyira normálisnak látszott! És mégis képes elvenni azt a nyivákolós hangút! Miért van az, hogy az elkényeztetett bombázók jó része nyafog vagy affektál? Ezt tanítják nekik a légy hülye és csinos-tanfolyamon?
A munkaidő végeztével, a “félkezű gázoló” bedobálta az asztalán szanaszét heverő cuccait, értsd napszemüveg, kulcscsomó, és papír zsebkendő rengeteg, majd elindult haza. Már csak az vigasztalta, hogy a karja nem fáj, jön nem sokára a lakatos, aztán vesz egy illatos fürdőt, majd álomba olvassa magát.
A Balázs utca most is, mint máskor, álmosan várta a napnyugtát. Még várhatta, mert hat óra sem volt. És biztos, hogy vannak még csodák, mert a lakatossal egyszerre érkezett meg a lakáshoz. Nem a napnyugta. A nagydarab bajuszos férfi azonnal rokonszenves volt neki.
Megálltak a zöld faajtó előtt, miközben Lilla a kulcsa után kutatott. A férfi alaposan végigmérte a régi zárat és hümmögött.
– Ideje is mán a cserének, mert ennek az ajtónak a kishölgy csókolommal köszönhetne!
Lilla elnevette magát. A mán nagyon tetszett neki. Nagyon rég hallotta.
– Tán csak nem szerelmi bánat miatt szánta rá magát? – érdeklődött a lakatos tovább. – Akkor szoktak ilyesmit kérni. Főleg, mert az öregségen túl semmi baja a zárnak.
– Eltalálta – helyeselt a lány. – Egy nagy szerelmi bánat miatt…. – Kicsit szégyellte, hogy ekkorát hazudik, de egy ismeretlennek azért mégsem akarta elmesélni, hogy a volt pasija meglopta, ő meg még fel sem jelentette.
Negyed órán belül kész is volt a zárcsere. Jó érzés volt tudni, hogy már nem lehet baj. Vagyis ilyesféle nem.
Kifizette a barátságos embert, és úgy zuhant a kanapéra, mintha egy tonna lenne. Elnyúlt és már semmire sem vágyott, csak csendre. A csend az fél percet jelentett, mert idegesítően megszólalt a telefonja.
Éva, az egyik munkatársa kereste:
– Csak szeretném megkérdezni, hogy felvegyelek-e? Gondolom, nem szívesen vezetnél bekötött kézzel.
Lilla bambán hallgatott. Mi a fenét beszél?
– Itt fetrengek a kanapén. Miért vennél fel? – kérdezte meghökkenve.
– Szűzanyám! Te elfelejtetted, hogy ma van a bál?
– Ma? Az nem lehet! Az 16-án lesz.
– Ha hiszed, ha nem, ma július 16-a van, nagyokos.
A cég 15 éves bulija. Már két hete megvette a bézs színű kisestélyit. Még cipőt is talált hozzá. Szentséges szűzanya! Igen, elfelejtette.
– Mikorra jössz értem? – próbált könnyed maradni. – Elkészülök percek alatt.
Éva hangos röhögésben tört ki.
– Nyolcra ott leszek! Van két órád, hogy összekapd magad, anyukám! Ha most nem hívlak, akkor nagy leégés lett volna, hogy elfelejtetted.
– Pontos leszek, mint egy atomóra. És köszönöm – hangzott a válasz.
Hát ennyit az álomba olvasós estéről… Máskor tűkön ült volna, de az elmúlt napok eseményei kicsit kizökkentették a megszokott álomvilágából.
Feltápászkodott és bevánszorgott a fürdőszobába. Zuhanyozás közben vette észre, hogy lába nem épp szőrtelen, és haja sem lobogna a szélben. De fél órán belül elfogadható állapotba került. Igaz, hogy a kötése átvizesedett, és le kellett szednie, de így legalább belefér a ruhájába. Tévedett.
A bézs selyemruha, a gyönyörű kivágással az elején nem bizonyult jó választásnak. Sápadt volt benne, a karja nehezen bújt át a pántok között. Úgy nézett ki, mint egy kócos macska, aki hálóingben akar vadászni menni.
Fél nyolc volt. És ekkor kiborult a bili… Minden összeomlott. Lilla lerogyott a földre és zokogni kezdett. Siratta hülye kis életét, a sérült karját, a rossz ruhát, és a férfit, aki nősülni készült, pedig ő szeretni tudná… Igaz, hogy Darvas Péter ezt nem tudja, de ez másodlagos probléma.
A csengőszó úgy hasított bele a sírásba, mintha ketté akarná szelni. Biztosan Éva türelmetlen és előbb érkezett, gondolta.
– Pillanat – kiáltotta és egy törülközőt kapott maga elé.
Valóban a feketehajú, enyhén molett munkatársa volt az.
– Törülközőben? Az se rossz! – mondta nevetve. – Biztosan izgalmas lesz bevonulni veled.
Lilla nem nevetett. A nő beviharzott, és letette a csomagját az asztalra.
– Annyira tudtam, hogy ez lesz! – közölte. – Ezen a héten te vagy maga a pech! De lásd, micsoda kollégáid vannak, hoztam neked egy ruhát. Kölcsönbe. A nővéremé volt, de mér kihízta, csak nem vallja be. Rád viszont jó lesz. Érzem.
A nagy monológ közepette vette csak észre, hogy a másik sírt.
– Na, gyere, szedd össze magad és menjünk! Hadd legyek én a tündér keresztanyád!
Lilla hálásan pislogott. Milyen jó is az, ha van, aki figyel rá, gondolta, de ettől a megállapítástól majdnem visszazuhant az önsajnálat mocsarába.
A piros ruha, amely a csomagban volt, egyszerűen mesés volt. Éva segített átbújtatni a fájó karját és felkiáltott:
– Anyukám! Te egy bombázó vagy! Gyere, még feltűzöm a hajad.
Lilla engedelmeskedett. Már nem sírt, hanem végig mosolygott. Hamupipőke készen állt a bálra.
Az istenhegyi palota előtt már javában sorakoztak a kocsik, amikor befutottak a kicsinyke Smarttal. Úgy tűnt, a fél város hivatalos az eseményre. Mindketten izgatottan szálltak ki.
Lehet, hogy egy ilyen este sokak szerint az üzletről szól, de a két lány a csendes, nyári alkonyatban elbűvölten nézte a sokaságot. A villa, amely valóban beillett volna palotának ízléses neobarokk épület volt gyönyörűen felújítva. Hatalmas üvegablakain visszatükröződött a lemenő nap fénye. A hatalmas kertben a fákat rejtett égők tették még hangulatosabbá. Minden, minden a pénzről árulkodott, de még súrolta a jó ízlés határát.
A férfiak szmokingban, a nők elegánsabbnál elegánsabb ruhákban sétáltak fel a lépcsőn. Kellemes muzsika fogadta az érkezőket, miközben az Omega vezérigazgatója mindenkinek odabiccentett.
Éva ciccentett.
– Nem rossz – közölte. – Határozottan nem rossz.
– Mi tetszik ennyire? A berendezés vagy maga a ház?
– Az egész, ahogy van.
– Jó, akkor maradj csak elbűvölve, hozok egy pezsgőt, hogy ki ne ess a varázslatból – gúnyolódott a lány.
Átvágott a tömegen, közben egy-két kollégájának is odaköszönt. Begyűjtött pár elismerő pillantást, amitől határozottan javult a hangulata. Ez az Éva egy csodás nő, nélküle ma nem lenne itt, és nem élvezné a finom muzsikát.
A pultnál kért két pohárral elfeledkezve arról, hogy a fájós kaja nem fogja meghálálni, hogy munkára fogja. Kicsit tanácstalanul nézett maga elé, amikor egy hang szinte a bőrét simogatva megütötte a fülét:
– Segíthetek? – kérdezte Darvas Péter. – Nehogy kárt tegyen valakiben megint. És a ruháját is sajnálnám.
A lány ráemelte tekintetét, amely gyilkos villámokat lövellt. Már megint a gunyoros pasi állt előtte a tökéletesre szabott szmokingjában, a tökéletes mosolyával és a kevésbé rokonszenves undokságával.
Szombaton folytatjuk…
