Szándékos véletlen 11. rész

A pultnál kért két pohárral elfeledkezve arról, hogy a fájós kaja nem fogja meghálálni, hogy munkára fogja. Kicsit tanácstalanul nézett maga elé, amikor egy hang szinte a bőrét simogatva megütötte a fülét:
Segíthetek? – kérdezte Darvas Péter. – Nehogy kárt tegyen valakiben megint. És a ruháját is sajnálnám. A lány ráemelte tekintetét, amely gyilkos villámokat lövellt. Már megint a gunyoros pasi állt előtte a tökéletesre szabott szmokingjában, a tökéletes mosolyával és a kevésbé rokonszenves undokságával.

A sorozat előző részeit itt olvashatod

A lány a lehető legbájosabb mosolyát előkaparva a női lélek kamrájából, így szólt:
– Köszönöm, talán majd fordulok kétszer. –-Azzal lassan, csábosan megfordult, megvillantotta szépen ível vállát és elsétált. Azt sem tudta, hogy a szíve vagy a karja kezdett-e fájni előbb.

Nem volt felkészülve a találkozásra. Bántotta, hogy a férfi mindig gunyoros vele.  De vajon miért lett volna kedves? Ő egy idegen nő volt, aki eddig csak zűrt okozott az életében. Ezt nem szokták szeretni a pasik. Menjen csak minden simán, éreztessék velük, hogy az élet császárai, és a nő ugráljon úgy, ahogy ők fütyülnek. Ez nagyon jellemző volt mindre. Mindehhez társult az adott férfi magabiztossága, társadalmi helyzete, és a jómódhoz szokott arroganciája.

 
 

Lilla nem erre a világra vágyott. A csillogás őt is, mint mindenkit, megbolondította rövid időre, de tudta, minden talmi ragyogás mögött rejlik valami sötét ügy. Legalábbis a filmekben ez így volt.

Egyszem pohárral a kezében visszalibegett Évához, közben a háta közepén érezte e férfi tekintetét. Érdekes módon, mintha simogatta volna. A sok sorozat megtette a hatását, már megint fantáziált. Letorkollta gyenge énjét, és kolléganője fekete, csillámos ruhája után kutatott. Pár pillanattal előbb Éva még az egyik karcsú oszlop mellett ámuldozott, most meg a föld nyelte el. Rácsörgött, de az nem vette fel. Jellemző.

Hogy ne ácsorogjon olyan idétlenül egymagában, a kert felé vette az irányt. A hatalmas bokrok sejtelmes fénye titokzatossá tette a hatalmas területet. A formára vágott sövények, az illatos rózsalugas, a cipőknek nem kedvező szórt kavicsos út mesebeli helynek látszott. Végtelen csend ölelte körül, amikor eltávolodott a háztól. Gondosan ügyelt arra, hogy el ne essen. A jéghideg pezsgő kellemesen gördült le a torkán. Leült egy fehérre festett padra és igyekezett nem gondolni semmire. Csodás piros ruhája szinte beleveszett az éjszakába. Nem messze tőle, halk beszélgetés foszlányai kúsztak be az éjszakába. Két hang. Egy nőé és egy férfié. A nő izgatott volt, és még suttogásában is nyivákoló.  Azonnal felismerte.

Péter menyasszonyáé volt, viszont a másik hang nem Péteré volt. Fülelni kezdett. Nem hallotta őket elég jól, ezért próbált a bokrok mögött lopózva közelebb merészkedni. Egy piros ruhás, magassarkú cipős nő osonva a formázott tuják között nem tűnt mindennapi látványnak. Remélte, hogy nem látja senki, mit művel. Szíve a torkában dobogott, mert azonnal megérezte, hogy itt valami titok lappang. Lehet, hogy a nő csalja Pétert? Nem lenne nagy meglepetés, mert ilyesmi megtörténik a világmindenségben. De ennyire nyilvánvalóan?

A fű nyirkos volt, ami nem esett jól neki, hiába volt langyos az este. A párocska elmélyedve sutyorgott egy padon. Annyira viszont nem voltak csendesek, hogy ne lehessen kivenni minden szavuk. Elég magabiztosak lehettek, ha ilyen bátran mertek beszélgetni. Lilla lelki szemei előtt egy pillanatra felrémlett Péter arca, mosolya és kellemes hangja. Hát ez van, eddig is tudta, hogy rosszul választott. Most ez bizonyságot nyert.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi.
– Már mondtam, hogy igen.
– Nem gyanít semmit?
– Á, elhitettem vele, hogy ostoba vagyok – nevetett fel a nő. – Tudod, könnyen megy, ha szőke vagy. A sztereotípiák működnek.
– Tudtam, hogy megoldod…

– Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy ő meg az apja tönkre tegyék a cégünket? Elég régóta várok már a bosszúra.
A férfi felsóhajtott – Túl régóta.
– Ne aggódj, nem olyan okos, mint hinnéd!

– Veronika, te egy bestia vagy!

A nő nyivákoló kacagása kicsit hangosabbra sikerült a kelleténél. Lilla az ágak között lesve látta, nagyon elégedett önmagával. A félhomály könnyű árnyékba burkolta az arcát, de nem fedte el rendesen.
– Persze, hogy az vagyok, volt kitől örökölnöm! – jegyezte meg jókedvűen. – Egy biztos, megkeserülik, amit a családommal tettek. Anya büszke lesz majd rám.
– Azért nem árt óvatosnak lenned… Nehogy gyanút fogjon!
– Figyelj! Nem lehet túl okos, ha engem, mint nőt kedvel. Esküszöm, annyira elviselhetetlen vagyok, amennyire csak lehet, de tűri. Ilyen birka hogy lehet valaki?

Birka, a nénikéd, gondolta Lilla.

Az a szörnyűséges liba valamit forral Darvasék ellen, de nem tudja, mit. Ki kell derítenie.
– Most már menj vissza, így is túl régóta vagy kinn! – utasította a férfi Veronikát. – Tartsd szemmel! Figyeld meg, kivel beszélget, kire figyel, nekünk minden apró részletre szükségünk van a tervhez.
– Eddig is így tettem! Hidd el, értem a dolgom!
– Tudom! De csak akkor járunk sikerrel, ha alaposak vagyunk. Akkor holnap Darvaséknál! Ne feledd, nem ismersz!

Veronika hallgatott. Lilla nem értette a csendet. Mivel elindultak, nem is hallott már semmit. Mozdulni nem mert. Ahogy elhalt a cipősarkok koppanása az éjszakában, összegezte magában, amit megtudott.

Adva van egy ismeretlen meg egy nő.  Ez utóbbi szerepet játszva akar beférkőzni Darvas Péter kegyeibe. Valami bosszú is szóba került, valószínűleg egy régi ügy visszavágója. Veszélyben a férfi, aki napok óta jobban megdobogtatja a szívét, mint egész élete során bárki. És neki most az a dolga, hogy valahogyan figyelmeztesse Pétert, hogy a menyasszonya nem az, akinek látszik. De hogyan? Csak nem mehet oda hozzá semmitmondó fél információkkal. Azt hinnék, bolond.

Mielőtt azonban körvonalazódni kezdett volna valamiféle terv a fejében, érezte, hogy valami rámászik a lábára. Csak úgy lassan, finoman, de a lábfején mozgott. Valami hideg, nyirkos. A sikítás a torkán akadt.
– Segítség! – nyöszörögte halkan. Mozdulni nem tudott.

Egy apró béka csücsült cipője orrán. Nem látszott vérszomjasnak, Lilla mégis a sátánt látta benne. Ezermillió hely lett volna a kertben, ahová ugorhatott volna, de az a kis nyomorult pont az ő lábát választotta.
– Segítség! – mondta még egyszer hisztire erősen hajazó hangon. A békát nem hatotta meg, vagy nagyon jól érezte magát a csinos cipellőn. Nem mozdult.

Lilla kétségbeesetten már arra gondolt, a maradék pezsgőt egyenesen ráönti, hátha akkor menekülőre fogja. Nagyon óvatos mozdulattal, nehogy a vérszomjas béka harapjon, vagy mászni kezdjen rajta, ki tudja, mire képesek az ilyen állatok, a pohár tartalmát a lábfejére csorgatta. Az állat az első cseppnél elugrott, így minden cipőjének réseibe folyt.
– Ennyire rossz a pezsgő?  Ez nem vet jó fényt az Omegára! – Jóízű nevetés törte meg a csendet, mögötte az a férfi rejlett, aki napok óta sokkal többször volt életének része a kellemetlen pillanatokban, mint ahogy szerette volna.

Lilla tudta magáról, hogy hebehurgya, olykor lehetetlen, mégis kicsit túlzás volt már a sorstól, hogy mindig akkor sodorta a közelébe Pétert, amikor hülyeséget hülyeségre halmozott. Valaki odafenn igen viccesre vette az elmúlt napokat. A lány nem volt épp a humorérzékénél.
– Csak egy béka… – hebegte nagy nehezen.
– Egy béka? – értetlenkedett a férfi, miközben kedves tekintettel méregette a lányt.
– Igen, a lábamon…
– Őt kellett megitatnia?
– Vannak békák, akik pezsgőbe fojtják a bánatukat – vágott vissza szemtelenül.
– Még jó, hogy akadnak olyanok, akik ebben segítségükre vannak!

Lilla azt hitte, megnyílik alatta a föld, mert ilyen egetverően ostoba beszélgetésbe keveredett, pedig semmire sem vágyott jobban, mint hogy okosnak, rátermettnek tűnjön, ehelyett… Te jó ég! Mindig valami szánalmas dolog történik vele.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a pillanat hevében elmondhatná azonnal, hogy milyen titokra bukkant. Már nyitotta is a száját, de aztán becsukta. Lehetetlen egy lábát pezsgővel locsoló nőnek hinni…

– Elnézést, – mondta – vissza kell mennem.
– Várja a barátja? – kérdezte a férfi.
Lilla szeme kikerekedett.
– Igen, ahogy önt a menyasszonya! – mondta negédesen.

Azzal sarkon fordult a sietve kilépett a szerencsétlen találkozásból. Szentségelve, pezsgőben tocsogó cipővel beviharzott a nagyterembe, ahol a kétszáz ember között menten kiszúrta Attilát, az expasiját.

Hétfő este folytatjuk…

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here