Szándékos véletlen 14. rész

– Á, megjött az a széltoló fiam – állt fel a szálegyenes férfi. – Ideje, hogy rendesen elbeszélgessen önnel. Úgy tudom, pár napja elkerülték a találkozást, így most tisztázhatják a félreértést.
A csapda bezárult. Lilla benn ragadt. Hiába vinnyogott volna, nem volt senki, aki segítségére sietett volna. Csak egy valamiért imádkozott: Péter ne Veronikával érkezzék!

A sorozat előző részeit itt olvashatod

– Péter, gyere, üdvözöld a vendégünket! – szólt a házigazda az érkezőhöz.

A belépő nem tudta leplezni meglepetését. Lilla volt az utolsó, akiről gondolta volna, hogy a teraszon apjával cseverészik. Szeme tágra nyílt, és mosolygott. Azzal a csodás, káprázatos mosolyával, amitől Lillának kihagyott a szívverése egy ütemet. Most is, mint mindig, remekül nézett ki. Bordó inget és fekete farmert viselt hanyag eleganciával. Arcán tegnapi borosta. Haja kócos, de csak rendezetten. Az egész férfi rendben volt. Sütött róla a magabiztosság.

A lánynak melege lett. Érezte, hogy elpirul, ami nevetséges, hiszen már nem volt tini. Mégis mozgolódni kezdtek a pillangók a gyomrában. A fene egye meg mind! A fene egye meg az ilyen pasikat is, akik ennyire helyükön vannak.

 
 

Darvas Péter köszönésképpen bólintott. Lilla épp szólásra nyitotta a száját, amikor megjelent Veronika. Csilingelően nevetett és karcsú kezét nyújtva bemutatkozott.
– Szegedi Veronika – mondta a jól ismert, kellemetlen hangon. Keze puha volt és döglött halra emlékeztetett.
– Fiam, kérlek, menj be a hölggyel a könyvtárszobába, szeretne veled beszélni. Addig én megmutatom a legújabb szerzeményeimet Veronikának a kerti pavilonban.

Azzal már fordult is meg, és ellentmondást nem tűrően terelte a nőt kifelé.

Darvas Péter értetlenül meredt Lillára.
– Akkor jöjjön velem, ahogy apám javasolta. A könyvtárszobában nyugodtan elmondhatja, hogy került ide.  Ott nem fenyeget annak veszélye, hogy elgázol, elfut, vagy egyéb érdekes dolgokat tesz. Nyugodtan kiabálhat is velem, mert senki nem fogja hallani. Róza néni nagyot hall – tette hozzá somolyogva.

Finoman maga elé engedte a lányt, és ennél a mozdulatnál a tenyerével a hátához ért. Lilla megborzongott. Ha volt villámcsapás a világon, amit egy érintés adhat, akkor rajta átfutott, az már bizonyos. Tűnhetett ez rózsaszín lányregénynek, bárminek, a vékony ruha alatt szikrázott a bőre.

A férfi egy tágas, gyönyörűen berendezett szobába terelte. A cseresznyefapolcok a padlótól a plafonig beborították a falat. A könyvek enyhén dohos illata régi világokat idézett meg Lillában. A kandalló vasrácsa előtt egy vizsla feküdt. A hatalmas üvegajtón keresztül a kertbe lehetett látni. A hosszú tujasor és a szépen ringó gesztenyefák varázslatossá tették a kilátást.
– Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a szófára. Ő maga az íróasztal melletti tágas karosszékbe huppant. Bordó inge alól kilátszó napbarnított bőre Lilla fantáziájának elindítója lett azonnal. – Hallgatom.
– Tudom, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de az édesapja nem nevetett rajtam – mondta elfogódottan. – Kérem, higgye el, hogy nem akarok semmi rosszat.
– Nem is feltételeztem, leszámítva, ha nem az utcán találkozunk.

Megint kezdi, gondolta a lány.
– Tegnap este kihallgattam egy beszélgetést.
– Nocsak! Kémkedett?

A lány elmosolyodott. Nem egészen, de ezt nem akarta bevallani.
– Véletlenül. A menyasszonya beszélgetett valakivel. Azt tárgyalták, hogy tönkreteszik önt és az édesapját.
– A menyasszonyom? Miféle menyasszonyom? – értetlenkedett Péter.
– Hát Szegedi Veronika, ha jól emlékszem a nevére.
– Á, úgy!
– nevetett fel hangosan. – Aztán hogyan tervezték?
– Nem tudom pontosan, de megegyeztek, hogy idejönnek, és eljátsszák, hogy nem ismerik egymást. Azt is mondta még, hogy nagyon régóta tervezik, mert önök Veronika családja ellen tettek valamit.
– Hogy tettünk volna, hiszen nem is ismertem őt pár hónappal ezelőttig? – kérdezte megütközve Péter.
– Nem tudom, csak ezt hallottam. És az is biztos, hogy másnak adja ki magát az a nő, mint aki. Csak játssza az ostobát, mert így könnyű lépre csalni minden férfit. – Ez utóbbi azért nem pontosan így hangzott el, de jól esett kimondania.
– Ez furcsa… Valóban azt hittem, ennyire buta! – töprengett hangosan Péter.
– És mégis el akarja venni? – szaladt ki Lilla száján önkéntelenül az őszinte mondat. Kicsit bele is pirult, immár másodszor rövid idő leforgása alatt.
– Ki mondta, hogy el akarom venni?

A lány zavara őszinte derültséget keltett a férfiban. Csak nézte, ahogy idegesen harapdálja a száját, és arra gondolt, hihetetlenül gyönyörű teremtés. És még nem is sejti.
– Csak tudom és kész… – ennyit bírt Lilla kipréselni magából. Nem mondhatta, hogy kikombinálta az igazságot.
– Maga biztosan az FBI-nál dolgozik másodállásban…

Darvas Péter felállt és az asztalhoz lépett, amin metszett kristályüvegek sorakoztak.
– Kér? – kérdezte. – Konyak.
– Nem, köszönöm. Nem hisz nekem?

A férfi belekortyolt a barna nedűbe és töprengve válaszolt:
– Már magam sem tudom, mit higgyek. Egy biztos, hálás vagyok, hogy eljött és elmesélte mindezt. Meghálálhatom egy vacsorával?

Lilla ebben a pillanatban másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy vannak az életben valóra vált álmok. Itt áll előtte ez a nagyon dögös pasi, és nevezze hálának vagy akárminek, ő azonnal igent fog mondani, mert vele akar lenni, még ha a vacsorát a pokol tornácán is szolgálják fel. Bár abban azért reménykedett, hogy jobb helyen.

Bólintott. Ugrálni fél lábon mégsem lett volna okos ötlet. Bár… Felállt.
– Akkor holnap este? – kérdezte a férfi. Egészen közel lépett hozzá, és kedvesen a szemébe nézett.

Mielőtt azonban Lilla válaszolhatott volna, a kert felől éles sikítás hallatszott. Mindketten összerezzentek.

A lány bosszankodva felsóhajtott. A romantikus pillanatok mindig csak a filmekben teljesednek ki. Kijózanodva a pillanat mámorából, ráébredt, hogy a férfi nősülni készül, valószínűleg könnyű kalandra vágyik az esküvő előtt.

Péter hirtelen felkacagott.
– Na, apa, megmutatta az egzotikus állatgyűjteményét! – mondta. Aztán a lány keze után nyúlt és magához húzta. Olyan váratlan volt az egész, hogy tiltakozni sem lehetett.

Lágyan megcsókolta. Puhán, érzékien vette birtokba a száját. Mindez lehetett volna a világ legkülönlegesebb pillanata is, ha Veronika nem ront be és nem kiabálja, hogy:
– Segítség! Ég a pavilon!

Utolsó rész kedden este

fotó: Interet

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here