TeShow Time – Majoros Hajnalka tollából

Cikket kéne írnom…
Határidős.
Apa dolgozik, sok minden összeszaladt, muszáj intéznie , mert holnap végre elutazunk kettesben. Egyedül vagyok a srácokkal.
De az univerzum ma nem nagyon akar engem határidőben meg cikkben támogatni.
Marián és Olivér akik egyébként nagyon jó testvérek, éppen nyúzzák egymást. Nehéz köztük igazságot tenni, de megfogadtam, hogy én jó fej szülő leszek, annak adok igazat akinek az van.
Semmi megkülönböztetés vagy ilyesmi…

Na persze 🙂

Ha olyan egyszerű volna az. Pedig nagyon erősen megfogadtam, hogy így lesz!

Nálunk Én vagyok az “elsőszülött”, akiben a szüleink a gyerek utáni vágyukat beteljesíthették, akiben a jövőt látták. Amíg egyedül voltam minden reményük bennem volt. Ez akkor sem tűnt el nyomtalanul, amikor megszülettek a testvéreim, de átalakult.
Én voltam a viszonyítási alap, amit szintén, mint elsőszülött “érdemeltem ki”, hozzám hasonlították őket: sok olyan mondatot hallottam anyukámtól, mint pl: “Én hamarabb tanultam, meg beszélni” “Bezzeg én milyen jól teljesítettem testnevelésből.” “Ebben az időszakban, én már megtanultam járni.” “Hamarabb tudtam énekelni, táncolni, verset, mondókákat mondani.”
Szóval elég kiemelt szerepben díszelegtem, ezekből kiindulva én lehettem a “szupergyerek”, aki mindent a lehető legjobbkor, és legjobban, csinált.

Na persze…

A húgom a “másodszülött”, vagyis a középső gyerek, akinél a figyelem már megoszlott.
Anyukám mindig azt mesélte, hogy, mikor megszületett, szinte semmi gondja nem volt vele, mert csak evett, és aludt. A legnyugodtabb gyerek volt mindhármunk közül. Nem tudom ez a tulajdonsága hol veszhetett el, mert amióta ismerem, nem úgy gondolok rá, mint a “nyugalom megtestesítője”

A “szupergyerek” címért cserébe, már hét évesen én hozhattam vihettem Őt egyedül az oviba. Azt hiszem azért szuperhős kapott ennél jobb jutalmat is…
Egyfolytában rajtam lógott, nyúzott, zsarolt, követelt mindent amire szüksége volt.

Emlékszem kisgyerekként, amikor elmehettem a játszótérre, hogy találkozzam a barátaimmal, akkor mint egy kis kenguru babyt cipelhettem mindig magammal, naná, hogy otthon nem hagyhattam, mert akkor óriási visítást, és sírást rendezett, amire anyukám mindig csak annyit mondott, hogy “ hadd menjen veled ő is!”

Aki átélt ilyesmit az tudja, kishúggal menni a játszótérre majdnem rosszabb mintha nem is mehetnénk… Egyszer még egy fára is felmásztam, hogy lerázzam, de rá kellett jönnöm hogy bár kicsi, mégis jobban mászik fára mint egy medvebocs.
De ezzel még korántsem értek véget a küzdelmeim.
Az iskolában az órák közti szüneteket mindig bújócskával indítottam, és nem azért mert ez volt a kedvenc játékom, hanem mert ott is állandóan engem keresett, kiabálva a nevemet, hogy “Hajnalcsillag”.
Nem ez a legkedvesebb dolog amit valaha tettem vele, de a gyerekek ilyenek. Beszélgetni akarnak a szünetekben barátaikkal, olykor leckét írnak, nem pedig a húguk lelkét akarják ápolni 0-24-ben a hét, hét napján.

A dolgok ott váltak igazán érdekessé, amikor az öcsénk is megszületett… legkisebb…
Ráadásul még fiú is. Ami azért igazán lényeges , mert az anyukánk nagyon de nagyon szeretett volna a két lánya mellé egy fiút. Amikor ez az álma beteljesült, nekünk, de főleg nekem, nagyon hirtelen kellett felnőnöm. Nekünk, mint a két idősebb nővérnek, úgy kellett viselkednünk, mintha csak a kis császár született volna meg.
Különösen nekem.

Azt mondják, a császár fölött már nem áll más földi lény, na én pont hasonlóan éreztem magam 🙂 Onnantól, hogy beszélni is tudott, csak úgy leshettem a kívánságait. Amikor szomjas volt, én vittem neki vizet, ha mesét akart én olvastam, ha játszani szeretett volna, én játszottam. Nem is tehettem volna mást, hiszen ő a legkisebb, akinek “mindent szabad”.

Anyukám akart fiú gyereket aztán tulajdonképpen nekem lett egy.

A vitatkozásainknál mindig megkaptuk anyukámtól, hogy mi vagyunk a nagyobbak, és okosabbak, így engedjünk neki. Pedig a veszekedéseink néha komoly párbajba is átcsaptak, amikor megtanulta a tini nindzsa teknőcös mesékből a karate mozdulatokat 🙂 Istenem, de utáltam azt a mesét 🙂
Velem ellentétben, akinek itt egy kicsit belecsúszott az életem a szolgálólány meséjébe, a húgommal teljesen jól megértették egymást. Szinte mindent együtt csináltak, aminek én örültem a legjobban, mert így egy bizonyos idő után legalább volt saját terem, ha nem is túl sok.
El kellett telnie kis időnek, hogy a testvéreimre ne úgy tekintsek, mint akik trónfosztást követtek el ellenem.
Pedig ezt a gondolatot, nagyon nehezen engedtem el… Ez nagyjából tinédzser koromra tehető. Ebben az időszakban már azt éreztem, hogy a világ egyik legjobb dolga, ha az embernek vannak testvérei.
Önállósodtak, lejöttünk a legóról meg a mesékről, még a csapot is meg tudták maguk nyitni… A cipőjüket is megkötötték. Tisztára mint a nagyok…
Öröm volt velük időt tölteni, ráadásul én dönthettem el, hogy mikor…
Mindent megbeszéltünk, rengeteget falaztunk egymásnak – a húgom első csókja, titkos találkahelyek, eltitkolt rossz jegyek, mindenről tudtunk, ami a másikkal történik.

Ez pedig a mai napig így maradt. Minden fontos dolgot megosztunk egymással. Nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne beszélnénk. Legnagyobb szövetségeseim, legjobb barátaim lettek, amellett, hogy a testvéreim.

Talán én is nekik!

Azt remélem, hogy ez a fiaimnál is így lesz, mert azért elképzelhető, hogy néha-néha, de tényleg néha, egy picit Olivérnek mintha többet szabadna…

Bár hiszem, hogy mi majd a gyerekeinkkel mindent meg fogunk tudni beszélni, de amilyen kis zsiványok, tartok tőle, hogy az ő szövetségük több fejfájást okoz majd nekünk, mint holmi eltitkolt jegyek.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here