Tönkrement házasságok vs. diétás kakaós csiga

Szinte nincs most Magyarországon ember, akihez ne jutott volna el a fitneszguru provokatív kijelentése, mely szerint a nők ott követik el a hibát a párkapcsolatukban, házasságukban, hogy szülés után nem figyelnek többé oda a súlyukra, ezáltal kiábrándítva a férjüket.

A megnyilatkozással rengeteg szempontból van probléma: amin nem segít az, ha csupán marketingfogás céllal történt az egész, hiszen ha valakinek torz és szexista szuggesztiókat kell szajkózni ahhoz, hogy eladja a diétás kakaós csigát, akkor ott a segíteni akarás szándékát erősen meg kell kérdőjelezni.

 
 

A gond valahol ott kezdődik, és talán azért is reagálunk olyan érzékenyen erre a témakörre, mert érezzük, hogy a házasságok és párkapcsolatok tartóssága és minősége egyre csökken. Minden második házasság válással végződik, és még akik együtt is maradnak sokszor inkább afféle kölcsönös függésben és megalkuvásban élnek, mintsem őszinte és szabad szeretetben.

De ez valóban abból eredne, hogy egy nő a gyermekvállalás után – mely életének legnagyobb kihívása, egyben legnagyobb mélységeket és magasságokat tartogató, egy kívülálló számára érthetetlen élménye – 10-20 kilóval több, mint fiatalabb éveiben?

Valahol azt felejtjük el, hogy anyává válni nem egy kötelező kör, nem egy teljesítmény, hanem egy minőségi átalakulás. Én akkor fogok tudni igazán anya lenni, ha egyben megszűnők a régi énemnek is lenni, és az, hogy valakinek nem a súlya, a kinézete, és a külvilág elvárásai fontosak ebben az időszakban, hanem a befelé figyelés, hangolódás a gyermekre, az nem hibát tükröz, hanem egészséges pszichés működést.

És persze fontos, hogy utána én is „vissza kerüljek a képletbe”, hogy ne csak boldog anya, de boldog nő is legyek, hiszen saját boldogságommal adok mintát gyermekemnek is arra, hogy boldog felnőtté válhasson. Ahogy Erich Fromm írja A szeretet művészete című könyvében, egy jó anya nemcsak „tejet”, vagyis gondoskodást és odafigyelést, hanem „mézet” is képes adni, mely az anya saját életének szeretete, az életben levés boldogsága, mely éppen ugyanolyan erősen hat a gyermekre, mint az előbbi, és azt hiszem, ezutóbbi valóban nagyon sokszor hiányzik.

De ezt az életigenlést nem a felszedett kilók tompítják le, valaki nem attól nem lesz elképesztően vonzó, hogy éppen hízott-e vagy sem, hanem attól, hogy ő mennyire képes elfogadni magát. Ezekre meg mintegy kardszúrásként hatnak ezek az elvárások és kommunikációs gesztusok, melyek azt sugallják, hogy bármit is tegyél, legyél anya, tökéletes feleség, nő, te úgysem leszel elég. Hogy elvárom, hogy láss el mindent, főzz, takaríts, szülj nekem, de ha közben már nem vagy olyan szemrevaló, akkor ezt felróhatom neked, akkor azért elhúzódok tőled, valaki mástól keresek figyelmet, és ezt te „tűrd is el, hiszen elvégre a te hibád”.

Ez pedig egy ördögi kört eredményez, melyben darabokra hullik az önértékelés, és azáltal, hogy valaki nincs rendben magával, a másik is sokszor kevésbé szeretne vele testileg és lelkileg együtt lenni, amivel egyre távolabb kerülünk egymástól. És persze, fontos, hogy külsőleg is vonzónak találjam a másikat, de azt felejtjük el, hogy ez önmagában nem a száraz paramétereken múlik, mert a legtökéletesebb test is lehet baromi unalmas.

Csak könnyű erre fogni, mert beletalálok vele a nők rozoga lábakon álló önbizalmába, akikkel már így is szinte minden szembejövő kép és sugallat igyekszik elhitetni, hogy „úgysem vagy így elég”, hogy valamin mindig változtatnod kell, hogy a test természetes változásai rajtad csúnyák, hogy ne legyenek striáid, nehogy meglátsszon rajtad, hogy öregszel, vagy ne adj isten egy életet hordtál a szíved alatt…

Ha pedig ezeket elhiszi az ember, majd tálcán kínálják neki a „megoldást”, hogy tessék, mindezt a szorongásod és félelmed, hogy nem vagy elég varázsütésre eltüntetheted azzal, ha lefogysz, vagy odafigyelsz a külsődre, akkor lehet futni ezeket a köröket, hogy ha tényleg elérem azt az x kilót, vagy simább lesz a bőröm, akkor már jó leszek. Ami egy rendkívül pragmatikus megoldás lenne, csak egyetlen gond van vele, hogy bődületes baromság.

Arról nem is beszélve, hogy a férfiak önértékelése sincs rendben általánosságban, ami szintén teret ad annak, hogy mivel önmagukban nincs érzelmi stabilitás, annak tartós érzete, hogy értékesek, folyamatos visszaigazolásra van szükségük másoktól. Ezt pedig egy olyan helyzet, mint például az anyává válás jelentősen kikezdheti, hiszen a férfi kikerül a nő figyelmének és törődésének kizárólagos fókuszából, és rengetegen érzelmi felnőttségük híján képtelenek ezt a frusztrációt kezelni. Ezért inkább más nők felé fordulnak figyelemért, vagy éppen hasonló indokokkal állnak elő, minthogy „ott szúrtad el, hogy meghíztál”, mert csődöt mondott a felszínen lévő férfi, és előbújt a követelőző, szeretetéhes kisgyermek.

De teljesen mindegy is, hogy mi a gond az egyik, vagy a másik oldalon, amiért az ilyen kijelentések olyan nagy hatással vannak ránk, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy a párkapcsolati és családi boldogság sosem csak az egyik fél felelőssége. Nem múlik a nőn, és nem múlik a férfin: kettőjükön múlik. Senki sem tartozik a másiknak azzal, hogy jól nézzen ki, sikeres legyen, és a hosszantartó párkapcsolatok sosem alapulnak ezen az értékeken, csak sokszor vakok vagyunk arra, hogy mi az, ami igazán hiányzik.

Azzal viszont tartozunk a másiknak, hogy elfogadjuk és odafigyeljünk rá, függetlenül a körülményektől, és attól, hogy vannak olyan időszakok, melyek számunkra kevésbé kellemesek. És hogy előbb megküzdünk saját szorongásainkkal, és teszünk azért, hogy magunk is boldogok legyünk, mielőtt a másikra kezdenénk el mutogatni.

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, leendő pszichológus és kutató. Odavagyok az emberi kapcsolatok mélységének tanulmányozásért, és azért, hogy a világ egy szeretetteljes, és örömteli hely lehessen mindenki számára.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here