Ugyanabba a folyóba…

Ahogy a szárítóról leszedte és magához ölelte a meleg, napillatú ruhákat, önkéntelenül is beleszagolt a friss textilekbe. Óvatosan belépett a teraszról a nappaliba, majd – egy pillantást vetve a kiságyra, – átosont a hálóba. Még van egy szűk fél órája vasalni.

 
 

“Fel kéne hívnom. Joga van tudni. Jó lenne megismerni, kifaggatni az életéről, a problémáiról.” – morfondírozott, miközben várta, hogy a vasaló felforrósodjon. “Talán inkább írnom kellene… akkor van időm megfogalmazni mindent. Szavakba önteni az elmúlt évet.” – agyalt tovább.

Aztán, amikor a kiságy szusszant egyet, elterelődtek a gondolatai. Nem kifejezetten tervezték ezt a bébit, sőt…, de azért együtt örültek a pozitív tesztnek, erre tisztán emlékszik. “Minden rendben lesz!” – mantrázta Zsolt hónapokon át, de a vizsgálatokra azért sosem kísérte el őt.

“Talán mégsem jó ötlet ez a túlzott őszinteség, hagynom kéne az egészet. Zsolt se lenne túl boldog, ha megtudná, hogy a háta mögött nyomozok, írogatok annak a nőnek.” – kanyarodtak vissza gondolatai a nyomasztó témához. Mert hogy az volt: kíváncsisággal fűszerezett teher, amit néha elnyomott, néha útjára engedett.

A baba megmoccant, ez újra kizökkentette a gondolatmenetből. Emlékszik, a genetikai vizsgálatok nem mutattak eltérést. Hatalmas kő esett le a szívükről. Ő először élt át efféle fellélegzést, Zsolt pedig másodszorra. Apás szülést szeretett volna, de nem merte felhozni a témát, csak halogatta a beszélgetést. Aztán végül elkésett. A szülés jóval korábban indult meg. Amikor a baba nem sírt fel, már biztos volt benne, hogy nagy a baj. Mire Zsolt beért a kórházba, már megvoltak az első vizsgálati eredmények.

Zsolt a haját tépve zokogott. Ugyanaz a rendellenesség. Mindkét gyereknél. És így már egyértelmű… az ő génjei örökítik a bajt. Hónapokig gyászoltak. Bezárták az ajtót és a szívüket is.

Így telt el egy év, de most, ezen a verőfényes nyári napon, a békésen szunyókáló gyereket nézve beléhasított valami erős bizonyosság: nyitni kell. “Muszáj írnom neki. Tudnia kell az igazságot. Azt, hogy létezem, létezünk, hogy ugyanazzal küzdünk. Hogy nem az ő hibája volt. Hogy nem vetélytárs többé…, sorstársak lettünk.”

Szerző: Kalla Tímea

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here