Újrakezdők nyara – 13. rész

„Hosszú percekig álltak így, hárman, a Duna és a hatalmas fák csodás díszletében. Amikor enyhült az ölelés, mintha egyszerre vették volna észre a nőt, mindketten felé léptek, és bevonták a szeretetkörbe.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Az időjárás olyan drámaian hirtelen alakult át, mint ahogy Noémi élete – egyik nap még árvaságát siratta, a másikon meg lett egy családja… az egyik héten még kis kabátját mellén összehúzva szaporázta lépteit a körúton, a másikon meg már kacérkodott a nyitott orrú pettyes balerinacipőjével… 

A hirtelen jött meleg megtöltötte a parkban a padokat szerelmespárokkal, beszínezte a télen oly kopár fákat, és mosolyra húzta a munkába igyekvők legörbült ajkait a Deák téren. Noémi nem bánta, hogy hirtelen jóra fordult az idő: annyira vágyott már egy kis melegségre – kívül-belül… Éppen ezért már reggel hétkor elhatározta, hogy kedvenc reggelizőjében kezdi a napot, és az első melót ott csinálja meg. A francia hangulatot sugárzó kis hely tele volt szeretettel és jó ízléssel – Noémi meg annyira beleillett törékeny alkatával, mindig szoknyás, laza kontyot viselő karakterével, mintha csak rá gondolva tervezték volna meg az egész miliőt, mondván: “legyen ez Kovács Noémi és a hozzá hasonló bájos kis teremtmények törzshelye – de persze jöhetnek mások is.”

Laptopjával és kávéval megtöltött bögréjével be is kuckózott a kedvenc piros foteljébe – azóta nem volt itt, mióta az édesanyja leesett a lábáról – és úgy érezte, most egy kicsit minden a régi lehet… de csak egy kicsit. Mert aki ápolt és elgyászolt már egy szülőt, sosem lesz ugyanaz a személy, mint azelőtt. Noémi mégis erőltette az illúziót… legalább a hely ugyanaz, mint egy éve…

Hamar belerázódott a munkába, amit egyébként nagyon szeretett. Agyalni, tervezni, ráhangolódni a megrendelő vágyaira és elképzeléseire, majd végül weboldalon vagy nyomtatásban látni az alkotásait maga volt számára a teremtés és a szabadság. Azon kapta magát, hogy már két és fél órája ül és dolgozik… a kávé persze elfogyott, így hozott magának még egyet, és kért egy apró vajas croissant-t és egy sajttal, almával és szőlővel megpakolt kis tálat is. 

Az utolsó falatot még a szájában ízlelgette, amikor megcsörrent a telefonja. Misi hívta. Már várta, azaz inkább kíváncsi volt, vajon fogja-e keresni a férfi… vagy a pár nappal korábbi jelenet, az a szeretetteli ölelés ott a nyaraló teraszán csupán csak egy érzelmi túltöltekezés volt-e. Még magában sem tudta rendezni az egészet: hogy ez vajon szerelem-e, vagy csak egy érdekes, múltbéli romantikus történet szele legyintette-e meg, de semmi több nincs ebben az egész “Misi-ügyben”? Úgy döntött hát, hogy kivár. 

Nagyot dobbant a szíve, amikor a férfi kedves hangját meghallotta… Magára erőltetve egy mosolyt és némi nyugalmat, beleszólt ő is a telefonba. Jó volt vele beszélgetni. Jó volt őt látni, hallgatni. Mégis, tudnia kellett, hogy benne van-e ebben a jóságban egy szerelem ígérete is… és ezt még nem tudta eldönteni. Ehhez még jobban meg kellett ismernie a férfit.
– Hiányzott a hangod. Meg te magad is. Volna kedved találkozni? – szakadt ki Misiből a vallomás és a kérdés.
– Igen… Van is egy ötletem. Ha készen állsz rá, elmehetnénk együtt Böbe sírjához – bökte ki hirtelen a nő.
– Egy temetőben randizni? Nem éppen szívderítő – vette humorosra Misi, de érezte, hogy ez egyáltalán nem vicces, sőt. – Azt hiszem, én még nem vagyok készen erre… – fújt visszavonulót végül.
– Megértem. De ne feledd, hogy Böbe az életadód. Ha nem is volt makulátlan a múltja, ha nem is vállalt vagy nevelt fel téged, ő akkor is az, aki az életedet adta. És rábízott azokra, akik neked nagyon örültek, és akik téged nagyon szerettek. Nélküle nem lehetnél most itt… és nem találkozhattunk volna mi sem… – próbálta meg puhítani őt Noémi. Sikerült is, mert egy hosszabb csend után Misi megszólalt:
– Jó. Nem bánom. Merre vagy? Céges kocsival vagyok, felveszlek, aztán majd kitaláljuk – zárta rövidre Misi a számára nem épp kedvezően alakuló beszélgetést. 

Fél órával később már a körúton araszoltak. De együtt még a dugóban ücsörgés is olyan finom kis időtöltés volt, mintha egy virágos rét közepén ülnének, a távolban legelésző teheneket bámulva. Egy kívülálló már simán megmondta volna, hogy szerelmesek, csak még ők nem voltak hajlandóak beismerni. Még maguknak sem.

Mire a temetőhöz értek, Noémi mindent elmondott Misinek, amit csak megtudott Böbéről. Azt is elmesélte, hogy mikor és hogyan jutott ki ő a sírhelyhez. Misi kicsit meglepődött Noémi és az apja közös kis akcióján, ugyanakkor meg is melengette a szívét. Az ő drága példaképe, mentora, azaz az apja, és ez a puszilgatnivaló, tiszta szemű kis nőszemély az ő háta mögött egészen összebarátkozott. Elbűvölte a gondolat, hogy azok, akiket ő szeret, egymást is kedvelik.

Böbe sírján a hirtelen jött meleg miatt már egy kicsit megfáradtak a fehér csokréták, Noémi egy kicsit el is volt keseredve, hogy Misi így látja meg szülőanyja nyughelyet. Pár percnyi ideges topogás következett, de Noémi nem sürgette a férfit, kivárt. “Reményteljes jövőt adok nektek.” – olvasta fel végül meglepetten Misi a sírfeliratot.
– Kicsit fura, nem? Halálos betegen egy ilyen sort választani…
– Ez volt Böbe legkedvesebb Bibliai verse, azt mondta Mihály bácsi – magyarázta Noémi.
– Persze, azt értem. De nem érzed úgy, mintha egyúttal a jövőbe is üzent volna vele… nekem? – nézett a nőre hirtelen Misi.
– Mire gondolsz? – nyelt egyet Noémi, mert hirtelen besűrűsödött közöttük a tér, mint mielőtt két ember megcsókolja egymást.
– Mintha azt üzenné ezzel a fél mondattal, hogy gondoskodtam a jövődről, nyugi, lesznek szerető szüleid, munkád… és egy csodálatos kedvesed… – mondta egyre halkabban Misi, majd mutatóujja ujjbegyével megérintette Noémi pisze orrát. – Ha nem szült volna meg, vagy nem adott volna örökbe apáéknak, most valószínűleg nem állhatnék itt, a világ legédesebb hölgyével.

Noémit hullámokban öntötte el a melegség… olyan régóta volt már egyedül, hogy ennyi gyengéd érzelmet alig tudott befogadni egyszerre.
– Adsz egy esélyt nekünk, Noémi? – kérdezte ekkor Misi, de már ő sem bírta elviselni a közöttük feszülő rengeteg érzelmet, ezért mosolyogva hozzátette – Egy hagyaték kapcsán találkoztunk, egy temetőben randizunk, szerintem ez a szerelem sikerre van ítélve, nem gondolod?
Noémi felnevetett.
– Arról nem is beszélve, hogy egy Noémi meg egy Misi, egy Duna szigeteki házikóval már eleve olyan, mintha megelevenedne kedvenc irodalmi klasszikusunk, nemde?
– Pontosan. Na, gyere közelebb, gyönyörűségem… – húzta magához a nőt, puha puszit nyomva Noémi homlokára.
Ölelésük olyan igéző és jót ígérő volt, hogy még a mohás kőszobrocskák is beleborzongtak egy pillanatra. 

VÉGE

Előző rész

fotó: Pinterest