Üzenet- Írta: Zsebzsuzsi

Még több Zsebzsuzsiért ide kattints! 🙂

 
 

Igazából senki sem emlékszik, hogy mikor kezdődött a változás. Ha jobban meggondolom talán nem is volt egy pontosan meghatározható kezdő pont, a nulla, az új időszámítás kezdete. Csak úgy folyamatosan alakult. Nem is, inkább azt mondanám, hogy lassan alakult egy pontig, amikor aztán az egész iszonyatosan felgyorsult, mintha a világnak elege lenne ebből a cammogásból, és nem ad nekünk több időt az irányváltoztatásra. A gondolkodók radikális csoportja persze folyamatosan kongatta a vészharangot, de addigra már annyira belemerültünk a szép új világba, hogy ezek az emberek inkább szánni való, haladásellenes öreg fickóknak tűntek, mint az igazság birtokosainak. Csak hallgattuk a már-már nevetségesen hisztérikus kirohanásaikat a közelgő ökológiai katasztrófáról, és a világunk teljes pusztulásáról. Mintha nem lett volna tökéletesen mindegy a szomszéd nyugdíjas tanárnéni számára, hogy csak ideiglenesen vagy végleg pusztul-e ki az emberiség.

Napsütötte nap volt a mai, egész nap kint feküdtünk a tengerparton, és igyekeztünk minél mélyebbre beásni magunkat a homokba, mintha még mindig ötévesek lennénk, és hinnénk, hogy akkor el tudunk tűnni a világ elől.

Mostanában sokat foglalkoztat a kérdés, hol lehet a kiút az emberiség által létrehozott szűk utcákból, és nekem, mint a lélekkel foglalkozó orvosnak vajon milyen eszközöket kell a páciensek kezébe adnom, hogy boldoguljanak.

Boldoguljanak. Fura szó. Messze van a boldogságtól, de kéz a kézben járnak. A szavak mára elvesztették jelentőségüket. Ami azt illeti a jelentésüket is. De erről – a legnagyobb változásról – egy kicsit később fogok neked mesélni.

Talán 2030 körül volt a fordulópont. Onnantól határozottan érezhető volt a gyorsulás. Az akkori szilveszteri üzenetekben már nem volt egyetlen szó sem. Vagyis szó volt, csak nem abban az értelemben, ahogyan most én is írok neked, rakom a betűket egyiket a másik után. Persze akkor még csak nem is gondoltam rád. Viszont egyre többet gondoltam arra, hogy megírom a pszichológiai doktorimat. Volt egy kedvenc tanárom az egyetemen, aki szerint ahhoz, hogy valaki izgalmas könyvet írjon, legyen az akár szakpszichológia, szüksége van egy tollra, egy füzetre és szexre. Mert ez utóbbira mindenhez szükségünk van nekünk, embereknek. Azt is mondta, hogy állítólag 10.000 órát kell eltöltenünk valamivel ahhoz, hogy abban profinak mondhassuk magunkat. Most a szexet hagyjuk szerintem, ki tudja miről fog szólni, amikor először ér majd hozzád egy férfi. Már ha egyáltalán az érintésnek lesz még bármi jelentősége.

Apropó szex, 2015-ben vagy akörül megjelent a VR szemüveg, amit aztán onnantól mindenre lehetett használni, és az emberek szépen lassan kezdtek leszokni a személyes érintkezésről. Így persze a szexről is. Mármint arról, amihez minimum két ember kell. Nagyon jól elszexeltek a szemüvegükben. Úgy az ezredfordulón jelent meg az elmagányosodás, egyre nagyobb lett férfi és nő között a távolság, és a technikai eszközök megoldást kerestek erre. Csak sajnos mivel rossz mellékutcába mentünk, így a feladat ideig-óráig megoldódott ugyan, de az alapproblémát egyre jobban mélyítette. A tömegek mindent megoldottak már egyedül. Egyedül ettek, hiszen call-in-el rendeltek egy vacsorát, amit aztán egy speciálisan erre a feladatra kifejlesztett zárt ételadagoló rendszeren keresztül leszállítottak számukra az ételfelvevő csomópontokra, a dinner-pointokra. (A kitalálója ma dollármilliárdos, ugye azt mondanom sem kell.) A barátokkal, családokkal holo-cam-el kommunikáltunk, ami egy idő után képes volt az emberi ölelést is reprodukálni.

Így mikor anyát megöleltem a születésnapján 1300 km távolságban, valóban éreztem a kis törékeny testét a karjaim között. Illetve persze ennek illúzióját. Mert ugye erről van szó.

De meggyőződésem, hogy a világ megváltozását akkor is a nyelv eltűnése jelezte leginkább. Amikor a barátaim már nem azt írták, hogy hiányzol, hanem küldtek egy ölelés-jelet. A szerelmem egy szívet, és az egyre kevesebb szót tartalmazó üzeneteket rúzsos száj jellel zártuk a puszi helyett. Az egyik legjobb barátom egy brit nyelvészprofesszor, akkoriban publikált egy tanulmányt arról, hogyan tűnik el fokozatosan a föníciai írás az életünkből, és váltja fel a képírás, amikor egy-egy képpel fejezünk ki érzelmet, cselekvést, összetett mozgássort vagy bármi mást. A “Nincs kedved meginni valamit?” kérdés helyett küldtünk egy pezsgőspohár ikont egy kérdőjellel. Könnyebb, egyszerűbb és még valami, amire akkoriban senki nem gondolt: eltűntek a nyelvi határok. Létrejött egy közös nyelv, amin azok az emberek is megértették egymást, akik egyáltalán nem beszélték egymás – hagyományos – nyelvét. Körülbelül kr. e. 1500 körül jelent meg az első betűírás, úgyhogy ha úgy vesszük egész szép kort ért meg.

Tudod, most minden olyan bonyolult. Nem tudom mit tegyek. Nehezen kiszámítható, hogy merre megyünk innen tovább. A világ egy emberöltő alatt teljesen megváltozott. Vakon hisszük, mert mi mást is tehetnénk, hogy ez fejlődés, és annak nem lehet megálljt parancsolni.

Gondoltam ha megírom neked ezt a levelet, talán rájövök, hogy mi a helyes. És persze azzal, hogy neked írtam, már meg is hoztam a döntést. Mert szeretlek. Még akkor is, ha még nem is létezel. Akármilyen is a világ. És hiszem, hogy csak ez számít.

 

Apád kijön mellém a teraszra, mintha pontosan tudná mit csinálok. Félresimítja a hajamat, és belecsókol a nyakamba. Amikor a keze a melleimhez ér, ugyanaz az ellenállhatatlan vágy ömlik szét a testemen, ami az első alkalommal, és azóta mindig. Tudom, hogy mindjárt felteszi a kérdést, és tudom, bármennyire is tökéletlen ez a mi világunk, még mindig nem vesztettem el a hitemet, hogy csak mi emberek vagyunk, akik hatással lehetünk rá, akik változtathatunk, akik harcolhatunk. Mi, akik hisszük, az élet áll mindenek fölött. Így nem kérdés, mit fogok válaszolni. Mert tudom, apád mindjárt megkérdezi. A szemembe néz, magához húz, és miután újra megcsókol, a fülembe súgja: Csinálunk egy kisbabát? 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here