Vajon miért lettem én?

Haragszom anyára, mert kitalálta ezt a költözést. Nem a legjobbkor, mert a szülinapom hetét valami földöntúli bűvöletben akarom megélni. Vége a gyerekkoromnak! Ennek persze nincs jelentősége, csak számomra. Anya végül annyit mond, tudja, hogy a nagykorúság szele csapott meg, de azért ez nem a holdra szállás, higgyem el, a szülinapom másnapján nem fogok semmit érezni. Nem lett igaza. Akkor nem, de előtte elpusztult bennem az öröm.

A nagyi házát fél éve adtuk el, és azóta vadásztunk egy nagyobb házikóra valahol a város szélén. Nem nagyot akartunk, inkább arra vágyunk, hogy legyen már rendes szobája az öcsémnek, ne az a sufni, amit apa alakított ki dolgozószobája mellett. A mostani lakás lyukakból áll, arra persze jó, hogy mindenki bekuckózhasson, de mennyivel jobb lenne, ha nem egérlyukban tanyáznánk, mondogatja apa.

Igor az elsőt kezdi, szüksége van térre, nem beszélve rólam, hisz jövőre érettségizek, és a lányokat nem tudom elhívni hozzánk helyhiány miatt. Egyszóval a költözést nem lehet tovább halogatni. Ha Magdi mama háza nem lett volna cseppnyi vályogviskó, biztosan nem adjuk el. Mamaszagú, öreg ház, amit még a harmincas években épített valaki. Sok toldozásra, foldozásra volt szükség, de anya szerette, ahogy az ő anyja is, aki a papa halála után, ha lehet, még jobban ragaszkodott hozzá.

Én az udvarát kedvelem a nagy diófával és paddal. A hinta is volt az öreg fán, kötele rég elfoszlott. Anya gyakran időzött a mamánál, azt mondta, élvezi az ilyen időutazást, de én azt hiszem, inkább a mamát szerette nagyon. Szövetségese volt mindenben, és soha nem mondott róla egy rossz szót sem. Én nem vagyok ennyire elnéző kamasz. Mindent bírálok és nem értem, hogy a felnőttek miért ragaszkodnak elavult tárgyakhoz és rég elpusztult helyekhez, amikor a világ tele van új lehetőségekkel. Anya ilyenkor csak legyint, és egyszóval elintézi: fiatalság.

A nevem is a mama miatt ódivatú. Ő ragaszkodott hozzá, legalábbis apa ezt mondja. Egyetlen Olgát sem ismerek magamon kívül. Megszoktam, hozzám nőtt, már büszke vagyok, hogy nem Luca, Emma vagy Hanna lettem, mint minden második lány mostanában. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd mégis meg akarok szabadulni a nevemtől.

A költözés hetében kezdjük kirámolni a nagyi házát. Legelőször a bútorok mennek el. Nem nőttek a szívemhez, mert avítt barna mind, és dohszagot árasztanak. Van néhány festmény is a falon, ami piacos, tőlük fillérekért szabadulunk meg. A régi porcelánok, amelyeknek fele csorba, a kukában végzik, nincs köztük értékes, csak szedett-vedett, amilyen minden házban kallódik. Mégis átküld anya, hogy nézzek szét, hátha megtetszik valami, és elraknám emlékbe.

Valami fura hidegség járja be a szívem, amikor belépek a fonott kertkapun az udvarba. Jól tudom, hogy senki sincs odabenn. Arra gondolok, milyen nehéz elhinni, hogy a halál csak jön és megy.  Nála nincs jó vagy rossz időpont, öröm vagy bánat, csak megmarkolja és viszi, akit kiszemelt.

Magdi mama tavaly volt hatvannégy éves, még élhetett volna, de az égiek másképp döntöttek. Hogy utálom ezt a kifejezést!  Vajon kit fedezünk ezzel? A jó istent? Az Univerzumot?  A rák hónapok alatt elemésztette vékonyka testét. Legalább nem szenvedett sokat, jegyezte meg apa, és igaza volt. Anya így is a poklok poklát élte meg. Talán ezért küldött engem a házba, hogy neki minél kevesebbet kelljen ott lennie.

Morzsi, a kis keverék sem fut elém, hogy a nadrágom szárához dörgölje orrát. Egy hónappal a gazdája után ő is elment. Tízéves volt, magunkhoz vettük volna.
Tekintetem végigjáratom az ismerős falak résein, a tető alatt üresen kongó fecskefészken, amelybe évek óta nem tér vissza a gazdája. A lépcsőt a hulló levelek szőnyeggé szépítik, a küszöbön egy vakond tetem hever. Még sose láttam a valóságban vakondot. Méretes példány a fényes fekete bundájával. Nemrég pusztulhatott el, mert még nem lepte be a por. Nem merem arrébb rugdalni, megfogni meg pláne nem. Ezért átlépem, és már nyitom is a zöldre festett, málló faajtót, ami egyenesen a konyhába enged belépni.

Valahol a kredenc aljában vannak a bögrék meg a sose használt tányérok. Leguggolok, kitárom a kétszárnyú ajtót, de nem találok szinte semmit. Anya váltig állította, hogy tele lesz. A nagyi máshová pakolhatta.

Alaposan szétnézek, sok rejtekhely nincs, amit elsőre fel ne fedezhetnék. Ekkor jut eszembe a padlás, ahová gyerekként tilos volt feljárnunk. Kintről lehet csak megközelíteni, egy létra mindig a feljárathoz van támasztva. Sose éreztem nagy kedvet a pókokkal teli padlás felfedezéséhez, de tudom, most jobb, ha megnézem, mert anya úgyis visszaküld, ha azt mondom neki, nem találtam semmit.

A létra meglepően fiatal. Felkapaszkodom, és fél kézzel belököm a faajtót, amelyen nincs lakat. Hatalmas csattanással csapódik fel és rendes mennyiségű port szór az arcomba. Moshatok hajat megint, gondolom idegesen.

A padlás olyan, mint bármelyik másik. Zsúfolt és sötét. Azon a kevés fényen túl, ami alulról bevilágít, nem látok semmit. Eszembe jut a telóm.

A pislákoló fényben meglepődöm. Soha nem hittem volna, hogy a nagymamának ennyi ládája van. Kisebb, nagyobb halmokban állnak rendezetten, néhány pedig külön a többitől. Azok érdekelnek igazán, mert szemmel láthatóan valaki elkülönítette őket. Letérdelek és odakúszom melléjük. Régi iratokkal vannak teli, az egyikben fényképek és levelek sárgállanak. Nem érdekel egyik sem, inkább tovább keresgélek, nem is tudom, mit. A padlás szerintem mindig a titkok tárolója. Olyan hely, ahová azokat a dolgokat süllyesztik el az emberek, amelyek már nem fontosak nekik, vagy nem akarják, hogy azok legyenek. Valami nagy titokban reménykedem én is. A majdnem tizennyolc évem éhesen várja, hátha kiderül valami családunkról. Mert amíg csak gondolat, addig jó játék.

A negyedik-ötödik doboz után kis híján feladom a turkálást, amikor végre megpillantok egy viszonylag jó állapotban lévő cipős dobozt. Az egyszerűsége fog meg. Bár az ilyenek nem szoktak titkokat rejteni, gondolom, de talán ez a csalétek. Belekotorok, de semmi. Kacat, kacat hátán. Legalul egy vékony albumban fényképek, és egy kopott borítékban egy marék haj. Mindegyik fényképen egy szőke kislány. Talán egyéves lehet. Nem ismerős, unottan lapozom végig, míg az utolsón felbukkan egy dátum: 2000. augusztus 7.

Vajon miért tartja valaki nálunk egy idegen haját? Mit keres a nagymama padlásán? Egy pillanatig eltöprengek, majd tovább keresgélek a dobozban. Találok egy rózsaszín karszalagot, olyasfélét, amit az újszülöttek kapnak a kórházban. Innen már kezdett fura lenni az egész. Beleborzongok. Egy addig ismeretlen félelem kezd felkúszni a gerincemen. De megállni már nem lehet.

Tudom, hogy valami fontosra leltem. Egy titokra, amely lehet, hogy nem lesz kellemes. Ujjaimmal óvatosan lapozgatok a szőke kislány fényképei közt, amikor legalul megpillantok egy világoskék papírlapot. Anyakönyvi kivonat. A kislányé, aki 2000. augusztus 7-én született. Anyja neve Vas Mária, Apja neve Szöghi Antal. Ők az én szüleim is. Az enyémek és azé a gyereké, akiről nem tudtam. A neve Szöghi Olga, ahogy az enyém is. Nem áll össze azonnal a kép.

A nap már nem süt odakinn, egyre hidegebb és sötétebb idefenn és bennem. Nem tudom, mennyi idő múlik el, mire rájövök. Volt egy nővérem. Egy szép szőke nővérem, akinek létezését elhallgatták előlem. Soha senki nem tett rá utalást vagy csak én nem vettem észre. Anyáék elhallgatták, mintha nem is létezett volna. Ülök és várok, hogy valaki majd leszól nekem odafentről, vagy megmagyarázza, miért hazudott: anya, apa és a mama is.

A nővérem, akiről soha egy szót sem ejtett senki, hirtelen életre kelt. Neve lett egy rég elveszített gyereknek. Elment, meghalt, és mégis itt maradt, mert én az ő nevét kaptam. Ennél borzalmasabbat el sem tudok képzelni. Az egymillió létező név közül anyáék nem tudtak nekem újat adni, mert az a régi gyerek bennük élt. Három évvel később születtem meg, ahhoz a dátumhoz képest.

Szöghi Olga huszonegy lett volna az idén, ehelyett tizennyolc leszek én nem sokára. Volt egy gyerek, aki a testvérem volt, és szüleim annyira nem tudtak megbirkózni a fájdalommal, hogy engem is róla neveztek el? Egy másik ember identitásával indítottak el az életben. Nagyon szerethették, mert rám csak úgy tudtak nézni, hogy van egy újabb kislányuk, aki a régi nevét kapja, talán helyettesítheti is őt. A fájdalom szilánkokra szabdalja a szívem. Mindenki hallgatott róla, de vajon hányszor néztek össze és gondolták, mi lett volna, ha az első Olga életben marad? Lehet, hogy akkor nem is jöttem volna világra? Talán csak azért élek, mert ő nem?

Az anyakönyvi kivonat alatt ott volt a halotti is, amelyhez remegve nyúlok. Egy és fél évet élt a nővérem. Tizennyolc hónapot és én utána jöhettem csak. Még a nevem sem lehetett más.

A mama padlásán, azon a napon jéghideggé dermed a szívem. Nem tudok levegőt venni, mozdulatlanná fagy kezem-lábam. Vajon miért vagyok én a világon?  Válasz nincs. Csak sírok megállíthatatlanul.

fotó: Pinterest