Van kiút? Menekülés egy pszichopata kapcsolatból

Így utólag analizálva a helyzetet, bevallom, hogy éreztem mellette valamiféle feszültséget.  Azt hittem, simán szerelmes belém, de ott lapult a szívemben az az érzés is, hogy valami nem stimmel. Péter hevesen udvarolt, pár héttel a megismerkedésünk után már komolyan bizonygatta, hogy én vagyok élete szerelme, és szinte könnyekig megrendülve búcsúzott, amikor kéthetente az ország másik végére indultam dolgozni. Gyakran hívott fel, ami eleinte szívmelengető volt, később már egy kicsit ellenőrzés-jellegűre váltott.

 
 

De úgy voltam vele, hogy az eddigi elfuserált kapcsolataimhoz képest legalább van valaki, aki teljes odaadással szeret, és biztos, hogy ez a normális.
Hónapokig tartott ez a

 „kicsit sok, de azért lehengerlően mély”

szerelmi kapcsolat, amikor kiderült, hogy a következő hónapban egy háromhetes külföldi képzésre kell utaznom.

Péter ekkor kapcsolt pszichopatába.

A gondosan kikészített ruháimat féltékenységgel fűszerezett kritikával mustrálta végig. „Ebben fogod kint kelletni magad? Miért vágysz más férfiak elismerésére, neked nem elég, ha én bókolok?” – a mondatok olyan hirtelen és nagy erővel ütötték meg a fülemet, hogy szinte beleszédültem. Aztán, mint aki lelket cserélt, újra az a kedves és édes Péter ölelte át és vallott szerelmet.

Az olasz tanulmányutat egy az egyben pokollá tette. Az egész napos agytágítás közepette nem tudtam felvenni a telefont.

Mire este rálestem a kütyüre, száz nem fogadott hívásom volt. Száz.

Idegesen hívtam vissza Pétert. Azt hittem, leégett a háza, vagy meghalt valakije. „Csak hiányoztál, és nem tudtam, mit csinálsz!” – nyögte a telefonba fakó hangon.

Mire hazaértem, már biztos voltam abban, hogy Péterrel szakítanom kell. Sürgősen.

Ő egy csokor rózsával és egy kis csomaggal várt a reptéren. Ragaszkodott hozzá, hogy bontsam ki. Megtettem. Egy „hogyan szabaduljunk meg a depresszió fogságából” témájú önsegítő könyv volt benne.

„Úgy látom, hogy egy kicsit labilis vagy, de úgy döntöttem, hogy együtt megoldjuk ezt a problémát!”

– mondta lágyan Péter, mélyen a szemembe nézve.

„Te vagy bajban, Péter! Neked kell ezt a könyvet elolvasnod!” – vágtam vissza ridegen. A következő egy hónapot nem kívánom senkinek. Fenyegető telefonok, a postaládámba dobott kutyaürülék, vagy épp a munkahelyemre küldött virágcsokor bizonyította be, hogy a legjobb döntést hoztam. A barátaim és a családtagjaim segítettek abban, hogy képes legyek ellenállni, és soha, de soha nem válaszolni semmire, ami Pétertől érkezik. Egy hónap után aztán, mintha elvágták volna. Péter eltűnt, és a mai napig nem tudom, hogy egy barátom fenyegető telefonjának, vagy csak Péter hektikus lelkületének „köszönhetem”, hogy véget ért életem legfélelmetesebb időszaka.

Fotó: Internet


HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here