Ez nem az az úti cél, amit az ember mosolyogva vár. Két hónapig, belülről trenírozva önmagam, olvasva a tényekhez, próbáltam elhinni, hogy lehet ott erősnek lenni. Természetesen a barátok, kollégák enyhe sajnálkozással vették tudomásul, hogy míg mások Barcelonában vagy Prágában múlatják az időt, én valami önkínzó módon az egyik leghírhedtebb haláltáborba készülök. Hiába hisszük azt, hogy mindent hallottunk már és a borzalmakat nem lehet fokozni. Felesleges azt gondolni, hogy ez egy elkerülhető úti cél lehetne, azt vallom, el kell menni oda. Nem azért mert előtte nem volt ekkora gaztett a világon. Nem azért, mert az emberek szervezett megsemmisítése precedenst teremtett, és akkor, amikor azt hittük, hogy az emberiség tanult, megemésztette a végtelen gonoszságot és már nem tesz ilyesmit, akkor jöttek a kurdok elleni atrocitások és újabb tömegsírok Boszniában.
Az emberi jóság végtelen, ha akarjuk. De a gonoszság, a kegyetlenség olyan mélyen gyökerezik az emberiség génjeiben, a tudata minden szegletében, hogy nem lehet teljes naivitással azt állítani, hogy hasonló nem lesz még. Ilyen szervezett, szisztematikus, precíz halálgyártás viszont kevés volt az emberiség történetében.
Auschwitz 1.
1940. június 14-én érkeztek meg az első rabok ebbe a földi rettenetbe.
Az első tábor, amely még csak enyhe próbálkozása volt a náciknak. Néhol még emberi is. A barakkok némelyikében van mosdó, vécé, szalmazsák és takaró is. A kezdetek kezdetén még az áldozatok adatait lejegyzik, lefényképezik őket.
Ahogy átlépek a szörnyűséges kapun, a borús ég, a szélvihar hozzásegít ahhoz, hogy elhiggyem, ez időutazás.
Arbeit macht frei! A csúfondáros mondat B betűje fordítva kiáltja a világba, hogy bár ide hurcoltak végtelen sok testet, az emberi lélek dacolni próbált. Csak így kicsiben, egyszerűen, egy fordítva felrakott betűvel. A barakkok közt a hideg szélben, reszketek, nem jó itt. Lépdelni kell, de talán erős képzelgéssel, nem minden fantáziát mellőzve azt várom, hogy rám ordítson valaki, hogy húzzak vissza dolgozni
Rettenetesen fázom, de nemcsak a szél miatt, hanem belül. Hideg a szívem, a lelkem, mert nem engedem, hogy fájni kezdjen. Aztán az első szúrás ott ér, ahol a névvel ellátott bőröndök halma áll. Embereké voltak, akik zsidók, cigányok, lengyelek, magyarok, oroszok és még sorolhatnám. Politikai foglyok is, hisz a nácik a lengyel értelmiség írmagját is ki akarták irtani. Az egyik teremben nem szabad fotózni. Tonnaszámra áll a haj. Nehéz elhinni, hogy a fonatok, a barna, kopott, poros tincsek emberekhez tartoztak. A falakon képek, még a kezdeti rendszerben azokról, akik azt hitték, jobb élet reményében csak máshová költöztetik őket. Nézem az arcokat, fáradtak, üresek, mindenki csíkos rabruhában várja, hogy meghaljon. A kopasz fejek, beesett szemek tudják, hol a vég, csak még azt nem, mikor.
A gyerekcipőkkel teli üvegfal előtt már úgy remeg a lábam, hogy nem bírok fényképezni. Apró, balerinaformájú cipőcskék, kicsinyke bakancsok, bocskorok, aztán jön egy vitrin fehér kiscipővel, kantáros nadrággal és a hideg kívül-belül egyre nagyobb lesz bennem.
Nem akarok a gyerekekre gondolni, akik első körben haltak meg, mert nem volt belőlük haszna a náciknak. Leveszem a fülhallgatót, hogy ne halljam, amit az idegenvezető mesél. Mintha mégis bekúszna fülembe a borzalom. És csak megyek, nem a lábam visz, hanem egy ismeretlen akarat.
A gázkamra bemutatása maga az iszonyat. Megérintem a falat kényszerből, de gyorsan visszarántom a kezem. Érzem a félelem, a vizelet és a halál szagát ahogy felnézek a lyukra, ahol beömlött a Zyklon B.
A krematóriumban Nem és újra NEM lehet felfogni, hogy embereket égettek el, majd seperték össze a már nem létező életük maradványait. A levegő olyan erősen fojtó, hogy állandóan csuklok. Körülöttem az emberek csak lépkednek ugyanolyan beletörődéssel, ahogy valaha régen embertársaik. Hallom, miket beszélnek mögöttem. Hallom, hogyan akarnak elhatárolódni az egésztől. Nincsenek szavaik, csak azt hajtogatják, szegények.
Az egyik barakkban minden úgy maradt, ahogy régen. A villanykapcsoló ugyanaz, mint 1945-ben. Óvatos mozdulattal fogom meg és azt gondolom, nem érezhetek semmit, mégis biztosan tudom, hogy itt kering a fájdalom és a szenvedés.
A levegő sűrű, a falakat kifestették, de a plafont nem. Csorog le a keserűség, ahogy a torkomon a sírhatnék. A MIÉRT kérdésre nem keresem a választ.
Auschwitz 2. – Birkenau
Oda már nem kell audioguide készülék. Nincs mit mondani. Csak barakkok, a puszta földön alvás, egy barakkban 50 db lyuk, ami a vécé. A felrobbantott égető-és gázkamra látványa újra megcsap. A sínek, ahová begördültek a vagonok, a válogatás, a jobbra és a balra másféle jelentése megmutatja, hogy milyen egyszerű boldogság a mai élet, de nem látjuk meg. Újra az jár az eszemben, hogy felfoghatatlan, ami itt történt. Az egyik barakkban egy gyerekrajz… Az élet mindenhol élet marad egy ideig. Itt nem. Itt nincs élet, itt a halál győzött kezet fogva a mérhetetlen emberi gonoszsággal, hogy megmutassa a világnak, hogy lám, ilyenek vagytok, ti emberek.
Az őrtoronyban szétnézve majdnem látom, hogyan érkeztek meg a vagonok sokszor csak holtakkal. A szél meg elsöpri a szagokat, a halált és nem tudok nem arra gondolni, mit érezhettek és láthattak a megérkezők.
Egyszer mindenkinek kötelező lenne látnia ezt a helyet. Talán nem szaladna ki oly sok lelketlen mondat a szánkon, ha megértenénk, mit is jelent a halál ekkora méretekben. Ideje lenne megtanulni elfogadni egymást, az embert.
1945. január 27-én szabadította fel a tábort a Vörös Hadsereg.
fotó: Internet
