Solymossy Bálint úgy döntött, mindent meg kell tennie, hogy elháruljanak az akadályok az életében. Ha ennek egy emberélet az ára, akkor azzal. A kórházak sosem voltak olyan helyek, ahol mindig minden flottul működik. Balesetek vannak, lesznek, elvégre az emberi tudás, teljesítőképesség véges, és bármilyen fájdalmas, tévedni is tud egy orvos. Azt a fickót simán ki lehet iktatni, csak meg kell keresnie hozzá a megfelelő embert. És erre egy ostoba nővér mindig alkalmas. Pláne, ha ő a főnöke. Még nem tudta, hogyan csináltassa, de majd éjszaka, ha csend lesz, biztosan lesz rá alkalma, hogy befecskendezzen valamit Márkba. Végül, hosszas töprengés után ezt a gondolatot elvetette. Nem, senki nem tudhat a tervéről. Nem elég neki, hogy az a fickó megpróbálta zsarolni? Még szerencse, hogy vele már nem kell számolnia.
Tíz óra is elmúlt, mire végzett a papírmunkával. Felhívta Lénát, hogy ne aggódjon, fél órán belül otthon lesz, majd elindult a zárt szobába, ahol azokat az üvegcséket tartották, amelyekre szüksége volt. Solymossy doktor tisztában volt azzal, hogy a szívet leállítani nem nehéz dolog. A boncolást meg hiába végzik majd el utána, ki fogja találni, mi okozhatta a páciens halálát. Ha más nem akad, majd meghamisítja a jegyzőkönyvet. Úgyis neki kell aláírnia a legvégén, hiszen az ő páciense volt. Nem voltak erkölcsi gátlásai. Miért is lettek volna? A szentek lehet, hogy feljutnak a mennybe, de a valódi élet a Földön zajlik. A jóisten nem mindig veszi észre a rosszat, megesik, hogy félrenéz.
Az apró szekrény ajtaja kulccsal nyílt, ami ott lapult a zsebében. Gyors mozdulattal kitárta, és kivette az üvegcsét. Elővett egy fecskendőt és felszívta a folyadékot. Aztán akkurátusan visszacsukta az ajtót, letörölgette a fogantyúját. Az üveget nem dobta ki, hanem zsebre vágta. Semmilyen nyomot se akart hagyni.
A félhomályban alvó folyosón halálos csend volt. Nem hallatszódott ki a betegek jajgatása, vagy beszélgetése. Finoman kilépett a papucsából, és zokniban lépegetett az ajtóig. Bekukucskált, és látta, hogy a betegek az igazak álmát alusszák. Finoman, hogy a beszüremlő gyenge fény fel ne ébressze őket, Márkhoz lépett, és karjába fecskendezte a folyadékot. A fiú meg se mozdult. A másik ágy azonban megreccsent, de csak az öregember forgolódott rajta, de ő is háttal volt. Az orvos felsóhajtott. Mit meg nem tesz az ember a feleségéért, gondolta keserűen. Mit meg nem tesz a saját karrierjéért, súgta neki egy kisördög. De hát van más választása? Ha lett volna, biztos nem nyúl ilyen eszközökhöz. Nem várt tovább, Márkra pillantott, aki már nem lélegzett. Az orvos megfordult és halk léptekkel, ahogy jött, távozott.
Anna boldog volt azon az estén. Ha vannak jó napok az ember életében, akkor az a nap az egyik legszebb volt, amit mostanában átélt. Mosolyogva gondolt Ricsire, kapcsolatuk alakulására, és arra is, hogy másnap Márk kijön a kórházból. Úgy érezte, a két férfi ki fog jönni egymással, habár a féltékenység nagy úr. De Márk miért lenne féltékeny? Nincs köztük semmi és nem is volt soha, pontosabban, ami volt, azt csak ő érezte. Szíve egyre jobban hajlott Ricsi irányába, aki szemmel láthatóan igyekezett lenyűgözni őt.
Mielőtt lefeküdt, alaposan kifésülte a haját, bekrémezte az arcát, zenét hallgatott, egyszóval húzta az időt. Nem volt kedve aludni, bár fáradt volt. Amikor váratlanul megcsörrent a telefonja, összerezzent. Tíz óra is elmúlt, nem szokta senki ilyen későn keresni. De amikor meglátta a hívót, fülig szaladt a szája.
– Felébresztettelek? – kérdezte a regénybeli Gergő, azaz Ricsi. – Tudom, nevetséges lesz, amit mondok, de még hallanom kellett a hangod, Vicuska.
– Te ilyen romantikus vagy? Az a kihalt fajta? – nevetett fel a lány.
– Igen, azt hiszem, mindig is az voltam, csak szégyelltem.
– Ugyan már! Minden nő álma a romantikus pasi. És ki gondolta volna, hogy az én álmom teljesül?
A vonal végén csend volt.
– Valami rosszat mondtam? – ijedt meg Anna. – Nem jó, ha ilyen mondatok után hallgatsz.
– Dehogy, csak épp ittam! – hangzott a felelet. Ricsi azonban lódított. Nem mondhatta, hogy piszkosul meghatódott, és nem akarta nyálasan azt felelni, hogy boldog, amiért ilyen lányt talált.
– Na, szép! – nevetett fel a másik. – Én itt örvendezek, te meg iszol.
– Igaz, legközelebb majd nem merek inni, ha veled beszélek.
– De pimasz vagy, hékás!
– Anyám szokta ezt mondani mindig…Ezer éve nem hallottam ezt a hékás szót.
– Szerinted régimódi vagyok?
– Nem hinném. Én úgy gondolom, te pontosan olyan vagy, amilyennek lenni akarsz. Rendben vagy. Nincs igazam?
Most Anna hallgatott hosszan.
– Valami rosszat mondtam? – hangzott az óvatos kérdés aznap este másodszor.
– Dehogy, csak éppen ittam – robbant ki a nevetés a lányból.
– Anna, megijesztesz! Inkább hagylak aludni! Érzem, hogy nem jövök ki jól az egészből.
A lányt átjárta valami kellemes borzongás. Mikor volt már, hogy valaki ennyire kedves volt vele? Mikor mert valaki úgy régimódian udvarolni?
Amikor végigdőlt az ágyon, még ábrándozni akart egy keveset, de azonnal lecsukódott a szeme. Hajnali hatkor riadt csak egy újabb telefonra. A hajnali hívásokról mindenki tudja, hogy nem jelentenek jót. Ő se tudott mást gondolni, csak azt, hogy baj történt valakivel. A számot nem ismerte, ezért csak óvatosan szólt bele.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
