„Legtöbbünkben jóval több rejtett képesség szunnyad, mint amennyit valaha is megvalósítunk. Gyakran éppen a bátorságunk hiányzik hozzá. Egy szerető társ bátorítása szárnyakat adhat.”
(Gary Chapman)
A legtöbb ember úgy érzi, akkor ér az élete valamit, ha kitűnik a tömegből. Mégis a legtöbben beállnak a sorba, aminek sok oka lehet. Talán, mert nem tudnak érvényesülni, vagy nem elég tehetségesek, esetleg a körülményeik nem segítik őket. Millió és millió dolog gátolhatja, hogy valakit észrevegyünk a világban, nem beszélve önmagunkról, a bizonytalanságunkról vagy a kételyeinkről.
Valóban kell egy jó adag bátorság ahhoz, hogy ne olvadjunk bele a tömegbe, hogy fel merjük vállalni a véleményünket, a csalódásainkat és kudarcainkat, de elmondható ez a sikerekről is. Így a társadalom jó része megmarad abban a biztonságos komfortzónában, ahol láthatatlan. Ezzel nincs is baj, mert nem lehet mindenki kiválóság, nem adat meg mindenkinek különleges tehetség, pláne zsenialitás. A probléma az, ha valakit azért bántunk, mert mer lépni, másnak lenni, ha formabontó dolgot csinál. Márpedig, ha nem lettek volna ilyen emberek, akkor egyetlen -izmus se alakult volna ki, nem repülnénk, nem használnánk a legtöbb eszközt, ami egykor nevetség tárgya volt.
A világ valóban azoké, akik bátrak, akik ki mernek lépni a színfalak mögül még akkor is, ha megdobálják vagy köpködik őket. Hány meg hány olyan művészről tudunk, akit életében semmibe vettek, mostanság meg ezrek élnek meg hagyatékukból?
Ha a divatra, filmekre, bemutatókra gondolunk, a 21. században nehéz újat mondani ezek terén. Így a művészek egyre inkább arra törekednek, hogy polgárpukkasztók legyenek, hiszen ma már aligha lehet másképpen kitűnni a tömegből. Aki meg meri tenni, hogy jelentős mértékben eltér a megszokottól, az vállalja annak kockázatát, hogy bántani fogják. A tömeg sose veszi jónéven, ha egyesek kiemelkednek a szürkeségből, inkább együtt bégetve, egymást hergelve támadnak meg jelentős eseményéket, előadásokat, mert nem értik, hogyan lehet jó, ami számukra nem az.
Kevés olyan személyiség van a történelemben, aki hasznára tudta fordítani a negatívumait, vagy élni tudott különcségével. Megemlíthetnénk pl. Woody Allent, akinél jelentéktelenebb külsejű színészt alig ismerünk, mégis sokan szeretik, mert a humor álcája mögé bújtatta szemüveges, cseppet se előnyös külsejét, zsidóságát, és szerencsétlenkedését az életben. Hogy később milyen emberré alakult, az már egy másik kérdés, hiszen magánélete botrányt botrányra halmozott. Ugyanakkor gondoljunk csak a legismertebbekre: Csontváryra, Van Gogh-ra vagy Semmelweissre, akik életük során nem fürdőzhettek a sikerben, míg mások, pl. Warhol, Munkácsy vagy Kertész Mihály (Michael Curtis), igen.
Az emberi természet úgy van kitalálva, hogy akkor érzi magát nyugalomban és mindentől védetten, ha együtt halad a csordával. Így volt ez az őskortól kezdve, hiszen ez adta meg neki a megfelelő védelmet. Így azok, akik más utakat akarnak bejárni, ma is megkapják a magukét, mert veszélyeztetik a csordaszellemet,hisz nem értik meg, hogy az összefogásban az erő.
Ez utóbbi természetesen fontos, de az erő nem mindig viszi előre az emberiséget kulturális szinten. Ha a II. világháború utáni világra gondolunk, amelyben a bolygónk mély sebeket kapott, sokan hitték, hogy ha nem mozdulnak, ha elhitetik másokkal, hogy a falkában üvöltés hatásos, akkor nem lesz újabb háború, a langymeleg pocsolya megvédi őket. Mégis volt, aki többet akart, aki úgy mert énekelni és táncolni, ahogy addig senki (lásd: Elvis, Jim Morrison, Rolling Stones), és voltak nők vagy férfiak, akik felvettek olyan ruhákat, amelyekért csoda, hogy meg nem kövezték őket. Az internet is úgy jött létre, hogy pár fiú rájött, hogy a világ keretét tágítani lehet. Látszólag ők se voltak többek az átlagnál, de a látszat mögött ott volt néhány kivételes agy.
Bárhová nézünk, bármit kritizálunk, el kell fogadnunk, hogy nem az átlagember változtatja meg életünket. Ha így lenne, sose néznénk tévét, nem vezetnénk autót, nem repdesnénk a világban és a gyógyítás is megmaradt volna a sebkötözés szintjén.
Az embernek az lenne, lehetne az egyik legnagyobb feladata élete során, hogy elfogadja, vannak jobbak és különbek nála. Ezek az emberek olyan célokat tűznek ki, amelyekről mások álmodni se mernek. Ezek az emberek tiszteletet érdemelnek, nem irigységet és leszólásokat.
Kép forrása: Pinterest
