Tíz évvel a tragikus gázolás után, amelyben egy ámokfutó három embert gázolt el Graz belvárosában, ma újabb szörnyűség rázta meg a várost. A Dreierschützengassén lévő középiskolában egy 22 éves elkövető végzett tíz emberrel, feltehetőleg kilenc diákkal és egy tanárral. Két fegyver volt nála, mindkettőhöz volt engedélye. A még meg nem nevezett támadó önmagát is megölte. Az iskola egyik mosdójában találtak rá a kiérkező rendőrök. Úgy tudni, ő is az iskola diákja volt, aki korábban zaklatás áldozata lehetett.
A hatóságok egyelőre többet nem árulnak el, vélhetően több sérült is van még, akik kórházba kerültek.
Nem az első, és valószínűleg nem az utolsó eset ez a környező országokban. A támadások száma egyre nő, ami azt jelzi, hogy a baj hatalmas, mert a diákok, a kamaszok mentális egészségével keveset foglalkozik a társadalom. Manapság oly mértékben elszaporodtak a bántalmazások, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Aki olvasta Jodi Picoult könyvét A tizenkilenc percet, tökéletes képet kaphat arról, hogy ezek a fiúk (többnyire fiúk szereznek fegyvert, nem mintha kevesebb lányt bántalmaznának a társaik), hány éven keresztül tűrik a gúnyt, mennyi megaláztatásban és bántásban van részük, amíg eljutnak addig a pontig, hogy lépnek. Nincs az az ember, aki el tudná fogadni, vagy helyeselné a tettüket, de ha mélyen elgondolkodunk, megint csak oda jutunk, hogy a társadalom, benne a média, az internet, a szülők együttesen nem csinálnak valamit jól.
Mintha elszabadult volna a pokol, és senki nem tudna megálljt parancsolni a gyűlölködésnek. Túl sokan lesznek mások céltáblái, és nagyon sok fiatal nem tud mit kezdeni azzal a szimpla ténnyel, hogy folyamatosan gyötrik. Ez nem az a fajta pápaszemes majom, vagy vakegér, dagadt disznó- féle bántalmazás, amely valaha is jelen volt.
Benne van ez is, de már szintet lépett azáltal, hogy bárkiről fotó, videó készülhet, el lehet küldeni és a terjesztés végtelen. Arról nem beszélve, hogy a törlés nem változtat a dolgon. Ma a diákok unalomból is bántják egymást, és nagyon nehéz megérteni, miért nem akarnak leszállni valakiről. Ha valakit kiszemelnek, azt módszeresen kínozzák. Sokszor az iskolaváltás se segít, mert a fotók, felvételek megőrződnek és továbbítják őket, akárhová is menekülne az áldozat.
Nincs olyan gyerek, akit ne lehetne megalázni, mert van benne valami, ami egy bandának nem tetszik. Legyen ez a ruházata, a stílusa, a beszéde, az alakja, a bőrszíne, teljesen mindegy, mert akire rászállnak, azt napi szinten kínozzák. Elképzelhetetlen, min megy keresztül az ádozat, amíg eljut az öldöklésig. Felmenteni nem lehet, mert ma tíz család gyászol, nekik már soha nem lesz olyan az életük, mint ma reggel 10 óráig, amikor is a gyilkolás elkezdődött.
Minden szülő úgy engedi el a gyerekét, hogy elköszön, és azt mondja, délután találkozunk. Ők már nem…A legtöbb esetben az ártatlanok isszák meg a levét a bosszúnak.
Ijesztő és végtelenül szomorú, hogy újra meg újra ezzel kell foglalkozni, de mindezek mellett az a legelkeserítőbb, hogy a feladat, amely a szülői társadalomnak jut, nincs elvégezve. Lehet hárítani a médiára, a pedagógusokra, de leggyakrabban a családban zajló történésekkel, beszélgetésekkel és a neveléssel juthatnánk előre. Mondjuk ki: az lenne a legfontosabb, ha a szülők valóban szeretnék a gyerekeiket, ténylegesen töltenének velük minőségi időt, és korlátokat tudnának szabni nekik az élet minden területén. Ám nem ez történik. Újra meg újra csak legyintenek, mert nincs idejük, majd az iskola megtanítja őket, és épp azon a helyen, amelytől annyit várnánk, ott történnek a legnagyobb tragédiák.
Egy 22 éves fiú…Hány évig őrizhette félelmeit, meddig érlelte a bosszút, hiszen már nem az iskola tanulója? Azt gondolnánk, hogy ha jó elmúlik, elmúlik a rossz is, de az sokkal mélyebben gyökerezik, mintsem sejtenénk.
Tragédia történt ma Grazban, amely figyelmeztet bennünket, hogy mennyire fontos észrevenni, ha gyerekünk szomorú, ha nincsenek barátai, ha magába fordul. Ideje nekünk, felnőtteknek átgondolni, megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy a gyerekeink biztonságban legyenek érzelmileg akárhol is vannak.
Vajon meghallgatjuk őket, ha beszélnek hozzánk? Kérdezzük őket, ha azt látjuk búskomorak vagy agresszívek? És ha nem, miért nem?
Ma tíz család élete omlott össze. Graz gyászol, és nekünk, akik élünk, akiknek gyerekei vannak, kutya kötelességünk beszélgetni a gyerekeinkkel az őket ért traumákról, hogy ne fajujjanak el a dolgok. Egyre nagyobb szükség van arra, hogy a szülőket is okításban részesüljenek, hogy megmutassák nekik a szakemberek, hogyan lehetnek jobban csinálni azt, amit nevelésnek, törődésnek hívunk. Talán még nem késő…
Őszinte részvétünk a gyászoló családoknak!
Kép forrása: Pinterest
