Titot, azaz Josip Brozt ma is ambivalens érzelmekkel kezelik sokan. Ő pontosan az az államfő volt, akinek vezetése alatt, úgy tűnt, béke és boldogság van egy mesterségesen kreált országban. Egy olyan államot vezetett, amely sose volt nyugvóponton, de elhitette az emberekkel. Aki a hetvenes, nyolcvanas években nőtt fel a régi Jugoszláviában, azt hihette, az maga a Kánaán. A nyugalom és a kiszámíthatóság világa volt, miközben az iskolák falán ott díszelgett Tito képe, és a tankönyvek első lapján szintén ő köszöntötte a diákokat. Kultusza annyira kellemesnek tűnt, hogy sokan ma sem látják át, nem tudnak róla sokat, csak annyit, hogy az ország gazdag volt, ismerték a Coca Colát, volt farmer, és a tévében amerikai filmek garmadája ment feliratozva. Valóban más volt az élet, de ennek ára volt. Ezt pedig Tito halála után fizette meg a mesterségesen létrehozott állam, amely hat köztársaságból és két tartományból állt. Szlovénia és Horvátország mindig is a Nyugat felé kacsintgatott, miközben Montenegro (Crna Gora) és Macedónia a legelmaradottabb volt, nem beszélve Boszniáról és Szerbia középső részéről.
Tito…Azt tanultuk, (jómagam is, mint egykori vajdasági magyar), amit kellett egy ország vezetőjéről: kiváló harcos volt, bátor, és mindenben tökéletes. Gyerekkori éveit szinte fejből ismertük, és a korabeli propaganda azt hitetett el, amit csak akart. Ahogy mostanság is. Ezért nehéz ma visszanyúlni, és kihámozni az igazságot abból, amit nem pontosan ismerünk.
Josip Broz, aki személyével összetartotta az egész délszláv államot 1892. május 8-án született (egyes források szerint 7-én), de az ország május 25-én ünnepelte születésnapját hatalmas felvonulásokkal az Ifjúság napja címen. Horvát apa és szlovén anya gyerekeként látta meg a napvilágot az Osztrák-Magyar Monarchia területén lévő Kumrovecben. Tizenöten voltak gyerekek a családban, de sokan egészen kiskorukban meghaltak. Ő hetedik volt a sorban. Lakatos szakmát tanult, de később beállt a Monarchia seregébe, majd háborúellenes tevékenysége miatt börtönbe került egy időre. 1920-ban belépett a Jugoszláv Kommunista Pártba, megnősült, egy orosz nőt vett feleségül. 1934-ben vette fel a Tito nevet miután a politikai bizottság tagja lett. Dolgozott Moszkvában is, feleséget is onnan hozott, de végül hazatért, és a párt főtitkára lett 1940-ben.
1941-ben a német hadsereg megtámadta az országot, és ekkor Tito a partizánerők főparancsnokává lépett elő. A háború alatt többször megsebesült. Még javában zajlottak a csaták, a sutjeskai, neretvai, amikor ő és a vezetés eldöntötte, hogy egy föderatív államot kell létrehozni a világégés befejeztével. A háború után ez meg is történt orosz mintára. Aki nem volt kommunista, azt eltávolították.
1953-ban Jugoszlávia elnökévé választották, és ezzel együtt az ország elszakadt a Szovjetunió befolyásától. Akinek más elképzelése volt a helyes útról, az a jugoszláv gulágon, a Goli otok nevű szigeten találhatta magát. Az új modell, amelyet lassan, de biztosan épített ki, viszonylagos nyugalmat és szabadságot biztosított az ország lakosainak. A kisebbségek beolvasztása fokozatosan történt, de mégis maradtak olyan jogaik, amelyek miatt jobbnak látták nem lázadni. Az ország vezetése a vallásokkal is toleránsabban bánt, mint a környező országok. A jólétnek azonban ára volt. Ezt azonban csaknem tíz évvel Tito halála után kellett megfizetni. A belső ellentéteket, a nemzeti önrendelkezés csíráit igyekeztek elfolytani, és az ország hivatalos nyelve is a szerbhorvát lett, amely azt volt hivatott hirdetni, hogy a két nemzet egyenrangú, de ez sosem volt így. A kultúrájában és gazdaságában elmaradott Szerbia sosem tudott a később másodikként kiváló Horvátország nyomába érni.
Az emberek felszínes békében éltek. Az iskolákban Tito neve szentnek számított, valódi hős volt, aki szereti a gyerekeket, aki jólétet biztosít állampolgárainak, és engedélyezi a szabad nyelvhasználatot. Valóban úgy tűnt, hogy az időközben el nem kötelezetté vált Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság a világ egyik legjobb helye csodás természeti adottságokkal, amerikai filmek garmadájával és mindennel, amiről a keleti blokkban csak álmodoztak az emberek. A nemzetek és nemzetiségek ellen elkövetett bűnökről senki nem beszélt, mély hallgatás övezte mindet ezekben az évtizedekben. 1974-ben már a hat köztársaság és a két tartomány, benne Vajdaság és Koszovó az egyenlőségre épült virágzó állam volt, de ezzel nem volt mindenki maradéktalanul elégedett.
Titót egész életében csak magasztalni volt szabad, és sokan, akik ma is élnek, úgy emlékeznek rá, mint igazságos, békét teremtő és fenntartó államelnökre. Jugoszlávia legszebb éveit élte, és hogy ennek következményeivel majd számolni kell, még nem fordult meg az emberek fejében.
„Tito nárcisztikus személyiség volt. Ez sokféleképpen nyilvánult meg. Szerette az eleganciát, jellegzetes uniformisokat és minőségi, drága öltönyöket viselt (volt úgy, hogy naponta többször átöltözött); drága pecsétgyűrűi voltak, méregdrága szivarokat szívott. Rendre túlöltözte vendégeit, és ideje nagy részét a városoktól távol eső luxusvillákban töltötte. Ruháit gyakran külföldről szereztette be. Kritikusai szerint hatalmas összegeket költött a luxusra.”
A szocialista Jugoszláviában erőteljes személyi kultusz alakult ki: több kötet színes albumot adtak ki róla, amelyek nem egyszer elérték a félmilliós példányszámot. Nem beszélve a szobrokról, domborművekről, amelyeket róla készítettek.
Nem engedett magához senkit közel, a legközelebbi munkatársai is arról számoltak be, hogy szívélyes, de távolságtartó volt. Nem kedvezett családtagjainak sem, nem törekedett dinasztia kialakítására, fiait nem vonta be a politikába, nem egyengette karrierjüket, amire egyébként lehetősége lett volna. Évi rendszerességgel fogadta az „ifjúsági stafétát” május 25-én, az úgymond születésnapján, ekkor mintegy hódolt előtte az egész ország.
Fényűző életmódot folytatott, és több kúriával rendelkezett. Belgrádban a korábbi királyi palota, a Beli dvor is az ő hivatalos rezidenciája lett, amit egykor I. Sándor király építtetett. A Brijuni-szigetek is az ő magánbirtoka volt. 1949-ben a Bledi-tónál is felépítettek neki egy palotát. 1974-ben 32 hivatalos rezidencia volt tulajdonában. (Wikipédia)
Tito az idő múlásával egyre inkább megbetegedett, mind súlyosabb állapotba került, az egyik lábát amputálni is kellett. 1980. május 4-én a szlovén fővárosban hunyt el. 88 éves volt ekkor. Temetése világméretű eseménnyé duzzadt. Egymillió ember, 35 államfő, 24 kormányfő és 46 külügyminiszter, továbbá több száz kommunista és munkáspárt, népi felszabadító mozgalom küldöttsége vett részt rajta. A jugoszláv államszövetség, amint azt sejteni lehetett, nem sokkal élte túl. A decentralizáció kudarcot vallott, az önigazgatás mellett fennmaradt a párt hatalmi monopóliuma, egyre inkább kiéleződtek a nemzetiségi feszültségek, a gazdaság romlásnak indult, a hitelek elfogytak, az ország egy évtized múlva hatalmas káosz közepette, véres háborúkban esett szét.
Tito után csak a nosztalgia és a vegyes megítélés maradt. A horvátok máig nem bocsájtják meg neki a „horvát tavaszt”, a szerbek sose érezték magukénak, mára mégis újra látogathatóvá tették mauzóleumát a Virágházban.
Kép forrása: Pinterest
