„Maradj már nyugton legalább csak egy kicsit!” „Már megint álmodozol?”
– Miért eszel az órán?
– Mert éhes vagyok! – Válaszoltam nemes egyszerűséggel a magyar óra közepén, általános iskola első osztályosaként.
Kedves, szórakoztató lány voltam, a diáktársaim szerettek, még a tanárok is, annak ellenére, hogy olykor fejtörést okoztam a folyamatos órai elkalandozásommal vagy az impulzív viselkedésemmel. Ugyanis, ha teszem azt éhes voltam az órán, akkor bizony ettem, bármennyire is tudtam, hogy nem szabad. Megtettem, sőt, pont amiatt, mert nem lehetett, már csak azért is.
Annak idején is szerettem feszegetni a határokat, mások tűrőképességét, de ha Arnold Schwarzenegger szavaival akarok élni: törvényt nem szegtem meg, csak a szabályokat. Hányszor megkaptam, hogy én mennyire rossz gyerek vagyok, nem bírok a fenekemen ülni öt percet sem, hogy nekem tanulás közben mindig minden érdekesebb, és ilyenkor bezzeg ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy rendet rakjak a szobában, amikor meg kéne, akkor meg keresem a kifogásokat. Szándékosan küzdöttem mások akarata ellen, csak azért is megtettem vagy éppen nem tettem meg valamit, amit kértek tőlem. Azt mondták majd kinövöm ezeket, hiszen gyerekkori csínt mindenki követett már el, meg mindenki szeret egy kicsit játszani a felnőttek idegeivel, és ha valami unalmas számunkra, akkor könnyen kizökkenhetünk és találhatjuk magunkat egy másik dimenzióban. De nekem csak nem akaródzott kinőni ezeket. Már nem csak, hogy megtanultam ezzel együtt élni és kordában tartania az ösztöneimet, indulatomat, de igyekeztem mindezt az előnyömre fordítani.
A kollégáim csak „hiperkének” szólítanak, mert ha egy ötlet kipattan a fejemből és beindulok, akkor le se lehet lőni.
Folyamatosan pörgök. Engem az adrenalin hajt, a monotonitás azonban megöl. Fontos, hogy a figyelmem mindig le legyen kötve, és az érdeklődésem fent legyen tartva, valamint a feladataim, amit elvégzek az izgalmas és változatos legyen.
– Na, valahogy így néz ki egy ADHD-s élete. – meséli egy bájos, harminc feletti rendezvényszervezőként tevékenykedő hölgy ismerősöm, aki ma már persze jókat mosolyog vicces megjegyzéseken, meg az osztálytalálkozón való találkozások alkalmával a nosztalgiázáskor felmerült kamaszkori csínyeken, de akkoriban nemcsak ő, hanem közvetlen környezete, szülei is megszenvedték a folyamatos szidalmazásokat, ledorgálásokat, a rossz magaviseletből fakadó következményeket és mindezekből eredményezett lelki megviseltségről.
Korunk „népbetegségeként” is említett, magyar fordításban a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar hallatán megoszlanak a vélemények a kívülállók körében. Nagyon sokan nem veszik ezt még mindig komolyan.
Azt gondolják, hogy ez csupán egy kibúvó a szülők részéről a gyerekük rossz magaviseletére, illetve több olyan téves eszme övezi, mint, hogy a figyelemzavar tökéletesen egyenlő azzal, hogy az egyén egyáltalán nem tud koncentrálni semmire, és mint ahogy a történet is igazolja, egyszerűen rájuk aggasztják a csibész titulust, meg lerendezik azzal, hogy majd úgyis „felnő egyszer”.
Holott nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is az egyik leggyakrabban előforduló pszichiátriai kórkép.
Sok szülő nehezen meri beismerni (akár magának is), hogy a gyereke kicsit „más”, mint a többi.
Pedig a későbbiek során nagyon sok kellemetlenséget és esetleges megaláztatást kerülhetnek el a kicsik, ha mielőbb felismerik ezt a neurológiai eredetű rendellenesség, melynek legjellemzőbb ismérvei maga a figyelemzavar, szétszórtság, nyugtalanság, impulzivitás. Nehezen tudják kordában tartani az ösztöneiket, mindent azonnal meg akarnak kapni és tenni, rendkívül türelmetlenek, illetve meggondolatlanul cselekednek, és nem mérik fel az esetleges negatív következményeket, ha azonban mégis, annak ellenére is megteszik azt, amit akarnak, mert szinte „ellenállhatatlan” vágyat éreznek erre.
Továbbá vannak, akik iskolai nehézségekkel néznek szembe, kevésbé tudnak fókuszálni a tananyagra, még akkor is, ha esetleg kedvelik is az adott tárgyat, mert mindig találnak valami „ izgibbet” annál, hogy egy helyben üljenek és tanuljanak. Az ADHD-hoz gyakran párosulnak egyéb részképességzavarok, úgy, mint a diszlexia, diszgráfia és diszkalkulia, amelyek (az ADHD-n felül) okozhatnak tanulási nehézségeket.
Fontos: az ADHD-t, bármennyire is az mítosz lengi körül, nem fogja a gyerek kinőni. Tüneteit megszüntetni nem, de különféle gyógyszeres kezeléssekkel (a betegség súlyosságától függően, hiszen nem mindenkinek szükséges) kontrollálható a figyelme és a magaviselete, valamint a bennük „túltengő” energiát különféle hobbikba kellene fordítani és az erősségeit fejleszteni, így aki nyelvtanulásban vagy egyes sportokban jeleskedik, érdemes őket különórákra járatni, ezen kvalitásukat képezni. Lényeges számukra a pozitív visszajelzés, és kell, hogy legyen sikerélményük, önbizalmuk, mert nagyon sok nem- vagy csak később diagnosztizált gyerekből válhat szorongó, depresszióra hajlamos, agresszív, önmagát alábecsülő emberré, ezzel is tehát megerősítve a tényt, hogy a beteget, vagy csak annak gyanított egyént komolyan kell venni.
