„Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak.” Nem egy bonyolult gondolat. Értem én, hogy ez nem jön össze mindenkinek… hiszen „dühös voltam”, vagy „úgysem tudja meg”. De néhány emberi léleknek olyan szörnyű mélységei vannak, ahol a szavak már értelmüket vesztik.
Mert szájhúzva ugyan, de legalább meg tudom érteni, miért iszik az a háromgyerekes apuka, aki előbb nyúl a boltban a sörért, mint a kenyérért. Felfogom, miért megy tönkre annyi házasság, miért csalja meg minden második ember titokban „élete nagy szerelmét”. Pusztítanak ők is, belső világokat döntenek romba, de ezek legalább afféle válaszok, reakciók egy olyan problémára, amit önerőből nem tudnak vagy nem akarnak megoldani. És persze Isten őrizz, hogy felmentsek vagy ítélkezzek látatlanban bárki felett.
Amikor viszont olyan hírekről olvasok, hogy Hollandiában konténerekből kialakított kínzókamrára bukkantak, nos, ott nálam megáll a tudomány. Egy kis csemege azoknak, akik borzongani szeretnek: kínzásra alkalmas szerszámok mellett egy fogorvosi széket is találtak a rendőrök. Nem meglepő hír, hogy egy drogbanda tulajdonában állt a hajókonténer.
Két dolgon jár az agyam mostanában. Az egyik, hogy ember és ember között hogy lehet ekkora különbség. Hogy lehet, hogy egy sorozatgyilkos és egy tényleg lelkiismeretesen dolgozó mentős génállománya megegyezik? Lehet, hogy mindkettő megrögzött kávéfüggő. Mindkettő ugyanúgy horkol. Ugyanúgy nem bír aludni a nagy nyáresti hőségben.
És mégis, messzebb nem is lehetnének egymástól. Mégis mi kellhet ahhoz, hogy valaki bűntudat nélkül megkínozhassa egy embertársát?
A másik, ami nem hagy soha nyugodni, hogy mennyire nem ismerjük valójában egymást.
Egy volt „apósomról” 30 év házasság után derült ki, hogy már évek óta szeretőt tart. És itt nem arról volt szó, hogy a feleség tudta, csak szemet hunyt felette, hanem tényleg fogalma sem volt a történtekről. Családtagok ügyeskedik ki a halál előtt álló szenilis dédnagyapától, hogy hát mégiscsak rájuk kéne hagyni azt a budai kis vityillót…
És a meglepetések csak jönnek és jönnek. Hogy miért drogozik a kis Tomika, ha mintacsaládban él… talán belül teljesen más mozgatórugók hajtanak minket, olyanok, melyekről nem is tudunk vagy nem akarunk tudni. De talán csak oda kéne figyelni egymásra, akkor is, ha épp a kedvenc sorozatod megy a tévében.
Egyrészt a világ sokkal színesebb, mint amilyennek látni szeretnénk, másrészt mindenki egy kicsit szeretethiányos. Valaki pedig nagyon. És van, ahonnan már nincs visszaút. Másodpercek alatt le lehet rombolni egy ember lelki világát, aztán meg egy élet munkája sem elég ahhoz, hogy helyrehozzuk a károkat. Akkor már nem lenne egyszerűbb azt adni, amire mi is vágyunk? És végre, egyszer ebben a rohadt életben nem közönyösnek lenni?
