Életünk folyamán sokszor kerülünk hosszabb-rövidebb ideig függőségek hatása alá. Ezek lehetnek komolyabb, de kemény lelki hátteret mellőző függőségek, és lehetnek átmeneti kizökkenések a mindennapokból. Szinte alig vagyunk szabadok. Már az életünk legelső pillanatától függünk édesanyánktól, az ő hangulatától, attól, hogyan gondol ránk, hogyan táplálkozik, hogyan készül a velünk való közös életre. Megszületésünk után sem nyerünk szabad akaratot, hiszen önálló létünk azonnal veszélybe kerül, hiszen sem mozogni, sem táplálkozni nem tudunk anélkül, hogy ne segítenének. Sokkal gyámoltalanabbak, kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint a legtöbb újszülött állatkölyök.
Létünk előrehaladtával szinte mindig kialakul valami bennünk, ami nem enged szabadon. A lelkünk örökös béklyóba van kényszerítve. Függünk olykor a vásárlási kényszerünktől, az italtól, a drogoktól, a kényszeres viselkedésünktől, a szomszédainktól, a barátainktól, a gyerekeinktől, a körülményeinktől és nem utolsó sorban a pénztől. A pénz az, amire rálegyintve annyit mondunk, hogy nem boldogít, de ennek hamis élét már azonnal érezzük. Valóban nem. Gazdagon is lehet hisztizni, depresszióba esni, betegnek lenni, szenvedni és meghalni, de azért azt mindenki pontosan tudja, hogy élni pénzzel a hátunk mögött mennyivel, de mennyivel kellemesebb.
Függőségeink egyik legnagyobb hányadát a lelki függőség okozza. A mások véleményétől, kritikájától, a megszólástól való rettegés. Mert hiába mondjuk, hogy nem érdekel, hogy mit gondol más, ha továbbra is benn állunk a sorban szürkén, nem kirívóan, nem megvalósítva a terveinket, vágyainkat. Mindenünk, ami látszik a világban olyan, mint egy szürke massza része, mert rettegünk attól, hogy hirtelen láttatni kezdjük magunkat. A terveink, álmaink már régen elfolytak, nem akarunk mást csak azt, hogy legyen péntek, legyen hétvége, hogy jöjjön a tavasz, vagy, hogy végre ne kelljen bejárni dolgozni.
Függünk attól, hogy mit akar a párunk, mire vágyik a gyerekünk. Vagyunk-e elég jók nekik? Félünk a nap legtöbb percében, mert az érzelmi rabság kiszipolyozza a testünk. A gyerekeink uralkodnak felettünk, mert nem merünk nekik nemet mondani, nehogy elveszítsük a szeretetüket. Ezért korlátokat is alig akarunk szabni és arra hivatkozunk, hogy megváltozott a világ. De a világ mi vagyunk, és mi változtatjuk meg percről percre.
Lusták vagyunk tenni magunkért, másokért. Ritkán akarunk segíteni, ritkán teszünk olyan dolgokat, ami a komfort zónánkon kívül esik. Mert nagyon kényelmes a sárban dagonyázni, és szidni a körülményeket, a pénztelenséget, az országot, a társadalmat. Óriási szájjal mocskolódunk, szidunk mindenkit az utakon, a boltban, a hivatalokban, tévében, az iskolában, óvodában, de mi magunk vajon teszünk-e valamit a változás érdekében? Az utcán gyalogolva nem nézünk se jobbra, se balra, mert függünk egy kütyütől, ami láthatatlan láncot tett a kezünkre. Reggel az első gondolatunk a telefonhoz nyúlni, mintha az ottani hírek jelentős mértékben befolyásolnák az életünket. Magunkkal visszük még a vécére is, mert attól félünk, hogy valamiről lemaradunk. És igazunk is van. Lemaradunk a saját életünkről. Nem vesszük észre a másik embert, nem látjuk, ha szomorú, ha örül. Nem nézzük az arcát, nem is érdekel bennünket.
Nem vesszük észre a kapcsolataink romlását, mert úgy hisszük, hogy, ha óránként odalökünk telefonon pár szót, akkor a kapcsolat rendben is van. A telefonnal együtt elvesztettük azt a szabadságot, aminek a szikrái voltak csak már meg így is. De tagadjuk.
Függünk az időtől, a kortól, attól, hogy mit közvetít a tévé. Véleményünk már alig van, és ha lehet, csak burkoltan nyilvánítjuk ki, legtöbbször hamis név mögé bújva.
Soha ilyen rabságban nem élt még a földön ennyi ember egyszerre. Soha még ilyen erős, letéphetetlen kötés nem volt a szemünkön, kezünkön. És a megkötést önként, mi magunk rakjuk önmagunkra. Ez végtelenül elszomorító…
