Ha nem kedvel valaki és ezt megosztod egy harmadik, semleges személlyel, akkor ma az a divatos válasz, hogy nem kell mindenkinek szeretni téged, tedd túl magad rajta, engedd el, vagy ez nem is rólad szól… Ha ez ilyen könnyű lenne, akkor érzelemmentesen végigrohannánk az életünkön és mosolyogva integetnénk azoknak, akiknek nem nyertük el a tetszését.
Végtelenül könnyű tanácsokkal ellátni valakit e téren. A gyerekkorból hozott ős-szeretetlenség olyan mély lyukat képes fúrni az ember szívében és agyában, hogy oda nem lehet elegendő érzelmi sittet, homokot vagy vigaszt tölteni. Akit nem szerettek azok, értsd szülők, akiktől a legfontosabb kapocs származott, az szinte soha nem tudja elfogadni, hogy valaki szeretheti őt igazán. És itt most nem feltétlenül a szerelemre gondolok.
A szeretet minden kapcsolatunkat átszövi vagy épphogy nem.
Miért szeretünk, kedvelünk valakit? Ezer okból: kedves, figyelmes, törődik velünk, mert számíthatunk rá, mert úgy érezzük, kötelező szeretni (rokonunk, testvérünk), és még sorolhatnám. Úgy hisszük, értelmet ad az életünknek, a szeretete előre visz, kiteljesedhetünk általa.
És akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem szeretünk valakit? Talán, mert rosszindulatú, gonosz, túl hangos, messze áll a lelki világunktól, mert kevés szerethető tulajdonsága van, vagy irigyeljük, vagy egyszerűen nem tudjuk miért, de a közelségétől feszültek leszünk. Zavar bennünket, ha folyton panaszkodik, esetleg túl vidám, sikeres, vagy épp túl gyámoltalan, életképtelen. Az okok száma itt is végtelen.
De miért kell valakinek megmondani, hogy nem kedveljük? Miért érezzük, hogy ezt ki kell mondani? Vajon kell-e közölni vele vagy elég a viselkedésünkkel érzékeltetni? Bátorság vagy botorság a másik szemébe mondani, hogy számukra ő nem szerethető?
A mai, érzelmeket kívül megélni akaró világunkban egyáltalán nem természetellenes az, hogy valaki arcába toljuk a nemtetszésünket. Mert miért ne? Miért tartogassuk magunkban, hisz az feszültséget gerjeszt. A mindennapokban az érzelmek és fél érzelmek úgy feszítik az embereket, hogy szinte minden szituációban robbanásra készek. Türelmetlenek, végtelenül önzők és sok cselekedetük árulkodik arról, mekkora viharok zajlanak bennük.
Alig mehetünk ki az utcára úgy, hogy ne szembesülnénk veszekedő, vitatkozó vásárlókkal, olyanokkal, akik elégedetlenek valamely szolgáltatás minőségével vagy gyorsaságával. A közlekedést meg sem kell említenem…. Olyan hellyé válik lassan a világ, ahol mindenki egy személyben akarja uralni a teret és az időt. Azt várja el, hogy a körülmények, a környezet érte legyen, csakis miatta forogjon a föld, múljon lassabban vagy gyorsabban az idő.
Nem akarjuk már megérteni a másikat, nem gondolunk bele abba, hogy mások mit érezhetnek, vagy mit élhetnek meg, mert ehhez se kedvünk, se akaratunk nincs már.
A ma embere legjobban az empátia képességét veszítette el az utóbbi évtizedekben. Nem sajnálunk már senkit és önzetlenül segíteni is csak ritkán akarunk. ( A Fb-t is bejárta már többször az a kép, ahol az a hajléktalan kap pénzt a járókelőtől, aki felett egy utcai kamera van) Természetesen nem mindig, mindenhol ennyire sötét a világ, de ha belegondolunk, akkor bevallhatjuk, gyakrabban tapasztaljuk mindezt, mint akár 20 éve.
És akkor visszatérve a kérdéshez…
Mit tehetünk, ha valaki nem kedvel bennünket? Ha szeretnénk, ha szeretne, de nem megy neki. Elfogadjuk? Rágörcsölünk? Indokokat keresünk? Félresöpörjük? Mindezt megtehetjük, de az tagadhatatlan, hogy a nemszeretés fáj. Azt jelzi, hogy valamiért nem vagyunk szeretetre érdemesek.
(Természetesen mások emellett szerethetnek, de a rosszat könnyebben elraktározzuk, dédelgetjük.) Ez barátságokban, szomszédok, kollégák közt ugyanolyan fájdalmas tud lenni, amíg hagyjuk. Hisz nem szerethet mindenki bennünket. Halljuk ezt eleget! Megértjük, el is fogadjuk, mert mást nem tehetünk. Okoz ez repedéseket a szívünkön? Aprókat bizonyosan, de a külvilág felé tagadjuk. Ma nem menő gyengének lenni. Ha bánat, baj ér, akkor azt kell közvetíteni, hogy túlélünk mindent…
Vajon valóban túléli a szívünk a töréseket? Minden bizonnyal, hiszen megtapasztaltuk sokszor. Akkor mi végre a fájdalom? Talán azért, hogy a sebeken erős varratokat képezzen…
A mesében a királyfi szívét is abroncsok tartották össze… Aztán azok is lepattanhatnak egyszer… Talán.
fotó: Pinterest
