Viszontlátásra!

Kicsit mindig más dolgok motiválták és foglalkoztatták, mint a többi egyetemi évfolyamtársát. Nem volt egy megúszós figura – a nyelvtanulás, a sport, és a fakultatív órák is egy célt szolgáltak: hogy fizikailag és mentálisan is felkészüljön a hivatására. Na, igen, a hivatástudat… talán ez különböztette meg a többi útkereső huszonévei elején járótól. 

Valami olyan hajtotta, ami keveseket. Nem beszélt terveiről, így igazából senki nem tudta, hogy mire készül, csak annyit láttak az egészből, hogy itt van ez a csendes, mégis karizmatikus srác, aki tudja, mit akar. Olvas, szervez, kérdez, pörög. Persze, emberből volt ő is: el-elment bulizni, és megpróbált a maga szerény stílusában csajozni is, de általában kikosarazták. “Túlságosan komolyan veszi az életet és magát!” – mondták róla többen, aztán persze lehet, hogy csak a külsejét meg a belső értékrendjét nem tudták összeegyeztetni. Egy lányos arcú, kreol bőrű, okos és szorgalmas srác… hát, legalábbis fura, nem?

 
 

Mire lediplomáztak, minden készen állt arra, hogy megvalósítsa tervét: néhány elhagyatott borsodi faluban akart tanítani és segélyezni. Sokan flúgosnak tartották, ezért nem is támogatták: hisz  feneketlen kútba dobálja az idejét, energiáját és a szponzorok pénzét. Ő azonban hajthatatlan volt.

Egy önkormányzati, lelakott kockaház lett a bázis: minden tárgyi eszközt ott halmozott fel, és minden lelkes önkéntesnek ott adott szállást. Ő pedig szinte már oda is költözött: egy-egy hétvégén tért vissza a fővárosba. 

A helyiek hamar befogadták – hiszen annak ellenére, hogy különc módon öltözködött, és idegen szavakat használt, ő is ugyanolyan származású volt, ezt látták jól. Mégsem faggatta senki a magánéletéről, mígnem egy helyi bolond egy ünnepségen cukkolni kezdte: vajon mi hozta vissza a faluba…

“Ha éppen tudni akarod, valóban családi dolgok miatt vagyok itt. A szüleim huszonhárom éve örökbe fogadtak. Nem tudunk semmit a vérszerinti családomról… Mégis úgy érzem, tennem kell valamit azokért, akik közül származom. Hosszú út vezetett idáig, de most itt vagyok: és örülök neki, hogy itt lehetek.”

A szobában olyan csend lett, hogy az olajkályha puffanása mindenkire a frászt hozta. Aztán, mintha csak mindnek hirtelen dolga akadt volna, szétszéledtek. Többet nem kérdezték tőle, meddig marad, mit akar valójában: örültek, hogy “viszontláthatják” messziről jött “fiukat”.

fotó: Pinterest

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here