Az enyém! – gondolta Eszti diadalittasan. Egy darab csinos, piros cipő lapult az iskolatáskája oldalsó rekeszében. Igen, csak egy, mert a másikat nem sikerült ellopnia.
Két hónapja szemezett a kiválasztott, enyhén magas sarkú, nagyon is nagylányos cipővel, de anyja nem akart kötélnek állni. Pedig bevetette az összes trükköt, amit egy nyolcéves tudhat és eltanulhat rövidke élete alatt a felnőttektől.
Az anyja remek példája volt a rafináltságnak, mert a nő maga volt a ravaszság. Oly módon tudott hazudni, hogy a politikusok is előre köszöntek volna neki az utcán, ha ismerik, és sírva könyörögtek volna a hamis ígéretek leiratának gyűjteményéért. Amióta Eszti az eszét tudta, soha egyetlen egyet sem tartott be. Hogy mégse okozzon csalódást, mindig mosolygott a becsapott félre és mindig tett egy újabb, lehetetlen ígéretet. Mindezt akkora magabiztossággal, akkora pimaszsággal, hogy a körülötte élők nem tudtak rá tartósan haragudni.
Így volt ezzel Eszti is, hiszen az anyja hazudott már neki a tündérekről, a Mikulásról, az erdei gyereklopó manókról, sőt egyszer még valami álomszép boszorkányról is, aki minden férfi szívét rabul ejti, aki nem zárja be elég erősen a lakatot. A szív egy apró dobozban lakik, mesélte sokszor, de olyan hevesen lüktet néhanapján, hogy a zár szinte kinyitódik az erejétől. Ezért néha dupla lakattal kell ellátni.
A kislány nem nagyon hitte ezt, de amikor anyja a hálószoba komódjának fiókjában megmutatta neki a pici, rozsdás kulcsot, akkor hitetlenkedése csillapult.
A titkos kis fiókban fura dolgok lapultak. Volt ott csillogó hajcsat, egy gyűrű, egy aranyozott tollszár, és néhány kézzel írt levél is. Azokat soha nem nézhette meg. Az a nap, amikor az anyja a fiók közelébe engedte és beavatta a szívrejtő titokba, élete egyik legkülönlegesebb napja volt.
Ennek másnapján döntötte el, hogy megszerzi a piros cipőt. Más lányok már jártak csinosabb topánkákban, de Esztire mindig valami ormótlan, vaskos lábbelit kényszerített az anyja azzal a felkiáltással, hogy kényelmes és az iskolában felesleges kicicomáznia magát. Nem azért jár oda.
Az ötödikes lányok között volt egy igazi gyönyörűség. Derékig érő szőke haját mindig kiengedve hordta és minden túlzás nélkül úgy nézett ki, mint Aranyhaj. Nem volt olyan fiú vagy lány az egész városban, aki ne csodálta volna. Az a hír járta, hogy reklámfotózásra is jelentkezett, de nem tudni, milyen sikerrel. Senki nem merte megkérdezni tőle, mert örökösen flegmán válaszolt, vagy egyszerűen átnézett azokon, akiket nála kevesebbre tartott. Ilyenből volt bőséggel.
Neki bezzeg volt piros cipője. Pontosan olyan, amilyen a kirakatban virított. Valószínűleg a mérettel sem volt gond, mert nagylány volt. Tizenkét éves. Eszti semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy egyszer őt is észrevegye. Ennek a legjobb útja az volt, ha hasonló lábbelit szerez.
Az anyja, aki egész nap a fodrászüzletben dauert készített, türelmetlen nők haját mosta, kontyolta, nem volt hajlandó meghallgatni a vágyát. Mérgesen elhajtotta és egyszer majdnem nyakon is csapta, mert túlságosan erőszakos volt.
Nem mondhatta el neki, hogy Aranyhaj figyelmére vágyik, mert biztosan kinevette volna, aztán meg hosszasan kioktatta volna arról, hogy a barátság nem egy piros cipőn múlik. A kislány ezt pontosan tudta, de nem érdekelte. Ez a barátság, vagy nevezzük bárminek, azon múlt.
Hazafelé menet minden egyes nap megállt az elegáns cipőbolt kirakata előtt és várt a csodára. De az nem következett be. Az egyik eladónak már szemet szúrt a kislány, de gyorsan megfeledkezett róla, mert jött a nagy tavaszi leárazás és a boltot megrohamozták a vásárlók.
A fodrászat a bolttal átellenben volt a nagy tér túloldalán. Ha az ember nagyon meresztgette a szemét, ellátott a kirakatig, amelynek jobb sarkában várta a cipellő a megfelelő vevőt.
Eszti azon a szép májusi napon is megállt a kirakat előtt. Megnyugodva konstatálta, hogy a piros csoda megvan még.
Szomorú volt, mert borzalmas dolog történt vele az iskolában. Az ebédlőben összetalálkozott Aranyhajjal és az őt körülrajongó barátnőivel. Hangosak voltak, vihogtak, mint akik fütyülnek a világra, főleg annak rendjére.
Csak fogták a ronda kis műanyagtálcájukat és azt lesték, honnan túrjanak ki valakit, hogy elférjenek mind az öten. Ő is épp helyet keresett magának, mert hegedűórára sietett volna, amikor meglátta a csapatot. Egy rakás gágogó liba volt, de Eszti úgy érezte, hogy ha közéjük tartozhatna, az lenne maga a mennyország. És Aranyhaj lábán a piros cipő kiáltotta világgá, hogy ő mennyire különleges.
Ahogy közelebb ért hozzájuk, felemelte az ebédjébe fúrt tekintetét és eldöntötte, hogy köszönni fog. Csak úgy lazán, könnyedén, ahogy bárkinek.
– Sziasztok! – nyögte ki alig hallhatóan. Rá sem néztek, csak Aranyhaj húzta fintorra a száját.
– Ez a vakarék hozzánk szólt? – kérdezte gunyorosan.
A többiek hangosan nevettek.
Csak szeretett volna – jegyezte meg undorodva az egyik a sleppből. Olyan hangon mondta, mintha maga köszönés büdös lett volna.
És már ott sem voltak. Eszti megsemmisülten állt és a kín, amelyet érzett, nem volt fogható eddig életének semmilyen fájdalmához. Úgy érezte, ő maga a Piros Cipőtlen Nagy Nullaság. Neki még köszönni sem érdemes, mert láthatatlan.
A hegedűóra szenvedésére alig emlékezett, ahogy bandukolt hazafelé. A szíve, amely nem volt elég jól kulcsra zárva, majd kiugrott a helyéről.
A bolt kirakata előtt felragyogott az arca. Még mindig ott volt. Csak nézte és érezte, hogy hívogatóan szól hozzá.
– Vigyél már haza! – mondogatta egy édes hang. – Mennyi ideig kell még várnom rád? Rajta! Gyere értem.
Ekkor, ebben a pillanatban a sors váratlanul kezébe adta a lehetőséget. A lopásét. Vagy négy-öt főből álló asszony csapat ért oda és vette észre a leárazást. Mint a sáskák, úgy csaptak le a hírre. Nőknek ennél csábítóbb dolog aligha létezik. Vásárolni olcsón. Ez maga a paradicsomi állapot. Eszti habozás nélkül lépett be utánuk.
A bolt hirtelen tele lett visongással, kacagással. Rá senki sem figyelt. Óvatosan a kirakat felé somfordált. Hátrálva tette meg az utolsó pár lépést. Azt tudta, csak az egyik lábára valót kaparinthatja meg, de abban bízott, másnapra kiteszik az eltűnt helyére azt, amit most nem tud megszerezni. Az csak egy nap várakozás. Már nem a pokol. Utána meg a csoda várja.
Az égvilágon senki nem látta a lopást. A siker hatalmas volt. Még az sem csorbította a diadalt, hogy egy az egy és nem kettő. Hamupipőke nem örült ennyire az üvegcipellőnek, mint ahogy a kislány a lopottnak. Ahogy kijutott az üzletből, szárnyra kapott. Szinte repült a fodrászatig. A táskája alig érte utol, úgy repkedett a levegőben.
– Szia, anya, csak köszönni jöttem – mondta kipirultan beesve az ajtón. Az anyja bágyadt tekintettel nézett rá. Fáradt volt és a lábai sajogtak.
– Rendben, szívem! A vacsora hűtőben.
– Köszönöm – kiáltotta a kislány szeleburdi lelkesedéssel, és már fordult is meg, de ekkor a cipő valahogy kiugrott a táskájából. Hatalmasat koppant a földön.
Az anyja odanézett. Nyúzott arca megrándult. Nyelt egyet, nem kérdezett semmit. Odalépett Esztihez és lekevert neki egy hatalmas pofont. Három vendég végigmozizta a jelentet.
– Azonnal vidd vissza! Megértetted? – sziszegte félhangosan.
A kislány lehajolt. Az arca vörös volt a pofontól, a futástól és a szégyentől. Mindtől egyformán, ahogy a szép piros cipőcske.
Lassú, merev mozdulattal simította meg a finom bőrt, a vékony masnit a csodahagyott lábbelin, és elátkozta a világot mostanra és mindenkorra. A gyűlölet madara fészket rakott nyitott szívében.
A föld nem nyílt meg, nem nyelte el őt, bárhogy is kívánta. Bánata rárakódott a lelkére, a cipőre és az egész szörnyűséges világra.
fotó: Pinterest
