Eszter mindent szeretett, ami a mozihoz kapcsolódott. A kopott vásznat, a poros függönyöket, a rojtos huzatú székeket. Olykor még az embereket is, pedig azok sokszor undorítóan viselkedtek a sötétben. Nem volt prűd, de voltak helyzetek, amiktől hányinger kapaszkodott fel a torkán. A mozi még így is egy varázsos világ volt, ahová legtöbben azért jártak, hogy elfelejtsék semmi-kis életüket.
A vásznon ragyogó fények, a szépséges szereplők, a vad hanghatások mind-mind segítettek kilépni abból, amit köznapian csak életnek hívnak. Élni a legtöbb ember amúgy sem tud. Vagy nem is akar, de nem tehet mást, mert a halálhoz is bátorság kell. Mekkora közhely, de ez is annyira igaz, mint a legtöbb frázis.
Eszter boldog volt. 18 évesen a világ még nem volt pokol a számára. Igaz, mennyország sem. Talán valami köztes, de abból is a jobb fajta. Amolyan félszáraz bor…Na, annak semmi értelme. A bor legyen csak savanyú, ahogy feléjük mondják. Akkor érzi az ember, hogy szőlő van benne. Ezt a nagyapa mondogatta minden vasárnapi ebédnél egészen tavaly őszig, amikor is a jóisten tett róla, hogy nélkülük folytassa odafenn az életét. A lány nagyon haragudott akkor a Teremtőre. Hiába mondta neki mélyen vallásos anyja, hogy az Úristen tudja a dolgát, Eszternek mégis lett volna hozzá egy-két keresetlen szava.
Anyja buzgó katolikusságát legszívesebben a nap minden percében kigúnyolta volna, mert túlontúl új volt, túlontúl kimázolt. Gyerekkorában senkinek sem jutott eszébe templomba járni, hideg szobrok lábát simogatni és fohászkodni egy láthatatlan valakihez. Akkor még zajosan teltek a mindennapjaik. Apja sokszor ért haza ittasan, az anyja pedig gyakran átkozta el a szenteket a Bibliával együtt.
De ez, mintha egy másik világban történt volna. Ma már a konyha falán is feszület díszelgett. Figyelte a húslevest. Néha Jézus izzadni kezdett a gőzben. Ezen nem lehetett nem mulatni. Igaz, majdnem kapott egy jókora nyaklevest, amikor felfedezését először megemlítette. Anyja arcáról még az ájtatosság is lefagyott, pedig nagyon szerette beöltöztetni magát valami fanatikus vallási köntösbe. Eszter ilyenkor gyűlölte legjobban. Máskor csak szánta.
A mozi üres volt így szombat délelőtt. Az előző esti vetítés nyomait még jól lehetett látni mindenhol. A bársonyszőnyegből nagyon nehéz kivakarni a pattogatott kukorica utolsó kis morzsáit. Úgy beleragadnak, hogy körömmel kellett kapirgálni. De nem bánta. Csend volt, nyugalom. Az utcáról néha behallatszódott a villamos csilingelése, ahogy a Lónyay utca felé fordulva jelez. A templomóra haragosan adta a világ tudtára, hogy nem sokára dél lesz. Eszter gyorsan haladt a sorok között. Szerette makulátlanul tisztára seperni a székek közötti kis utakat.
Anyja aznap nem ért rá, neki kellett jönnie. Nem zavarta. Soha nem szégyellte, hogy segít neki. Volt olyan nap, amikor mindketten a mozi teremben sürgölődtek. Régebben hangosan nevettek minden apróságon, de amióta az anyja megtért, egyszerűen elveszítette játékosságát. Azt mondogatta, hogy Isten nem szereti a komolytalan embereket és azokat sem, akik viccet űznek a mindennapokból. Az élet nem egy vidámpark. Pontosabban csak hasonlít rá, mert a hullámvasút, ami néha fenn is megy, idővel kiegyenesedik. Nincs már jobb, rosszabb világ. Csak rossz. Ennél nagyobb ostobaságot aligha lehetett állítani. Egy 18 éves lánynak ez szemenszedett hazugságnak tűnt.
A hátsó sorok egyikében, a földön egy puha, fekete bőrdzseki hevert. Látszott rajta, a gazdája nagyon szeretheti, mert a gallérja viseltes volt. Felvette, és mielőtt a zsebébe nyúlt volna, hátha akad benne valami, ami arra utalhatna, hogy kié, egy kellemetlen, rekedtes hang rászólt:
– Ne piszkáld!
A lány a bejárat felé fordult. Onnét jött a hang. Barna haját kisimította a szeméből és meglepett arccal nézett az idegenre.
– Pökhendi majom! – gondolta, de hangosan ennyit mondott:
– Nem eszem meg! Csak felvettem!
A fiú elmosolyodott, és ettől az arcáról eltűnt az magabiztosság, amivel leplezni szokta bizonytalanságát. Elindult a lány felé és az járt a fejében, hogy milyen jó csaj ez a kis takarító lány.
– Ideadod vagy kérleljelek? – lépett egészen közel. Annyira közel, hogy Eszter úgy érezte, betolakodott az aurájába. Vagy akármijébe, de, hogy betolakodott, az biztos.
Ettől annyira zavarba jött ettől, hogy heves mozdulattal a fiú mellkasának lökte a kabátot.
A hirtelenségtől a dzseki zsebéből kiesett egy kulcscsomó. Még látta, hogy egy pici fényképtartó volt rajta.
Ki a fene hord manapság ilyet? Egyáltalán nem fért össze a beképzelt hang, a menő kabát és a műanyag képtartó. Majdnem elnevette magát, végül csak megrántotta a vállát. Kit érdekel? Tőle Hello Kitty is lehetett volna a kulcsdísz.
A fiú lehajolt, felvette a kulcsot, finoman megtörölte a nadrágjában a képecskét, mintha az bepiszkolódott volna a mozi letaposott szőnyegén. Megfordult és szó nélkül kisétált.
– A bunkója – gondolta dühösen a lány. Talán torkán akadt volna, ha megköszöni?
Végül a vártnál gyorsabban megfeledkezett az egészről. Két-három gondolatot azért még megért a fiú barna tekintete, de többet biztosan nem.
Egy órán belül végzett. Jöhetett az újabb nézőroham. Mivel hétvége volt, lehetett is számítani arra, biztosan mindenki a moziban akarja múlatni az időt. Nyálkás novemberi nap. Ő már háromszor látta az aznapi filmet, hiszen ingyen volt, így a mozi kimaradhatott a szombati programból. Jöhetett az edzés meg a tanulás. Jó kis kombináció.
A mozi kijáratánál még lazán odaintett a jegyszedő Mártikának és fejére borítva kapucniját elindult a hideg szélben hazafelé. Még szerencse, hogy csak pár saroknyira laktak.
Éhes volt és ingerült. Megint eszébe jutott a szép szemű srác, aki annyira semmibe vette. Tudta, hogy ezt otthon nem meséli el, mert anyja nem díjazta volna, hogy ilyesmivel foglalkozik. Ha tehette volna, biztosan elküldi egy apácazárdába, de csak azért, hogy megkímélje az élet keserveitől.
Mielőtt az apja karambolozott volna, ő sem volt ennyire szánalmas. Azóta megöregedett, megaszalódott. 41 évesen úgy nézett ki, mint egy hatvanéves. Eszternek váratlanul József Attila anyja jutott eszébe. Ő is öregnek látszódott már nagyon fiatalon és szintén mozit takarított. Jó 100 éve. Te jó isten, ez meg miféle párhuzam?
A szél egyre erősebben tépte a pulcsiját, így sietősebbre vette lépteit. Pőcze Borbála elmehet a fenébe. Épp olyan szerencsétlen volt, mint az anyja. Elhagyta a férje. Csinált neki vagy fél tucat gyereket, aztán elment. Apja csak négyet, de ő is elment. Két éve, hajnalban. Elütötte egy részeg kamionos. Azonnal meghalt. De a gázolót nem ítélték el, mert az apja vérében is volt alkohol bőven. Azt állította a bíró, hogy a kamion alá esett, baleset volt.
De hazudott ott mindenki. A tanú is, az az egy, aki épp arra járt hajnalok hajnalán. Egy félvak öregasszony. Olyan groteszk volt, ahogy elmondta, mit látott. Szinte nevetni kellett rajta.
Ahogy befordult az utcájukba, már hallotta a kutyája ugatását. Mindig ugatott. Ha kellett, ha nem. Idegesítő volt, nem jó házőrző. Bosszankodva hallgatta és arra gondolt, óriási szerencse, hogy a szomszédok még elviselik.
A régi, kopott vaskerítés elé érve, benyúlt a zsebébe a kulcsáért, amikor váratlan hang ütötte meg a fülét. A semmiből.
– Van kedved moziba jönni este?
Eszter szembe találta magát a fekete dzsekis fiúval, akinek a szeme szinte fénylett a pimaszságtól. Nem lehetett eldönteni, hogy undok-e vagy ez a természetes nézése.
– Nincs – vágta rá azonnal.
A fiú arca egyszeriben megváltozott. Eltűnt róla minden élet.
Na, nem bírja a visszautasítást – gondolta magában a lány némi kajánsággal. – Mit képzelt?
– Ne csináld! Komolyan kérdem!
– Én meg komolyan mondtam.
Azzal megfordult és mintegy varázsütésre kinyílt a rosszul záródó vaskapu. Kulcs sem kellett hozzá. Úgy vágta be maga után, hogy csak úgy csattant. Egyet sajnált csak, hogy nem látta a fiú elképedt arcát.
A következő szombaton hajszálpontosan olyan volt az idő, mint előtte egy héttel. Borongós ég, hideg szél, amolyan tipikus nemszeretem-november. A köd is nehezen szállt fel. Legszívesebben ki sem mozdult volna aprócska, kuckómeleg szobájából, ha az anyja nem közli, megint valami gyülekezeti vacakságra kell mennie, és a mozi takarítása újfent rá marad. Már a nyelvén volt valami csípős válasz, aztán, ahogy anyjára nézett, a korán őszülő, szívehagyott anyjára, így inkább visszanyelte. Minek bántotta volna?
Jó lett volna újra hallani a nevetését, haját megint gesztenyebarnára varázsolni, szemét kifesteni. Ahogy régen. Próbálta visszaidézni az elveszett arcot, de nem ment. Csak a mostanit látta. És ezt nem szerette. Haragudott istenre, az egyházra és mindenkire, aki megváltoztatta az anyját. A halálra leginkább.
A mozi bejárata előtt a rozsdás padon, amelynek hiányzott a fa ülőrésze, a váza éktelenkedett már régóta, üldögélt a fekete dzsekis. Messziről észrevette. Szemmel láthatóan várt valakire, mert türelmetlenül dobogott a lábával. Idegesen szívta a cigijét és közben úgy tett, mintha csak véletlenül ült volna le megpihenni.
Eszternek semmi kedve nem volt a találkozáshoz, de azért kíváncsi volt, vajon mit keres ott. Csak nem minden szombaton a mozi körül ólálkodik? Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy talán rá vár. Ez akkora képtelenségnek tűnt, hogy el is mosolyodott rajta.
A srác, ahogy meglátta, azonnal felpattant. A cigit messzire pöccintette, majd elindult feléje. Zavarban volt. A szél erősen tépte-cibálta a kabátját, ő mit sem törődött vele. Nyakát erősen behúzta, majd mosolytalan arccal megszólította a lányt:
– Szeretnék veled beszélgetni! Megiszunk valamit?
Eszter meglepődött és bólintott. A szíve valamiért hevesebben dobogott a kelleténél, ezért azonnal el is szégyellte magát. Furcsa helyzet volt ez. Őt nem szokták leszólítani az utcán. Kis középszerű lány volt, akin talán csak a haja volt szép. Semmi több. A szeme seszínű, az alakja átlagosan semmilyen, a mosolya üres. Ezt egyszer egy másik fiú mondta rá. Azóta sokszor gondolta, mennyire igaza van. Kár volt megharagudnia érte.
– Menjünk az Ibolyába! – mondta a fiú, miután ki tudott préselni magából egy árva hangot is. – Ismered?
– Igen, innen pár sarokra az a kis cukrászda.
– Jó ott a kávé…
Eszter ennél semmitmondóbb beszélgetést még soha nem folytatott senkivel. Már úgyis mindegy volt. Kimondta és elindultak.
A fiú zsebre tett kézzel ment mellette, ő pedig hallgatott.
Hogy a délután folyamán, hogy lett a napból a világ legjobb napja, már egyikük sem tudta megmondani. Az első kávé és a szikkadt dobostorta lavinát indított el. Csak meséltek, nevettek. Hihetetlenül ismerősnek tűnt a másik lelke. Olyasféle egymásra találás volt ez, ami nem sokszor történik meg a mai világban. Erre az égiek is áldásukat adnák, gondolta a lány az elváláskor.
Megbeszélték, hogy este találkoznak újra. Ott folytatják, ahol elkezdődött a köztük a kapcsolódás. A moziban.
Eszter úgy ért haza, hogy az arca tüzelt a kapuban kapott gyors csóktól. Volt abban egy adag szenvedély, de szemérmesség is. A furcsa kettősség melegséggel töltötte el. Mielőtt belépett volna az ajtón, mély levegőt vett, rendezni próbálta arcvonásait. Az anyja valószínűleg nem örült volna könnyen jött boldogságának. A hullámvasút hiába ívelt felfelé, ő nem ülhetett rajta, mert sors vasmarka lerántotta volna. Lásd az apját, mondta volna újra és újra.
Mosolygás nélkül, gyors köszönést letudva osont a szobájába. Csak annyit lökött oda, hogy este átmegy tanulni Ágihoz, mert hétfőn témazárójuk lesz fizikából. Ha hazugság, akkor legyen komoly hazugság. Csak Áginak ne felejtsen szólni róla.
Anyja, mintha nem is hallotta volna, krumplit hámozott a mosogató fölött. A percek innentől kezdve nem múltak. Állt a novemberi este.
Feküdt az ágyon, bámulta a plafont. Megbeszélték, hogy nem írnak egymásnak telefonon. Ez a kapcsolat ne legyen olyan, mint a többi ezer meg ezer. De azért lopva rá-rápillantott. Hihetetlenül jól esett neki ez a nehéz várakozás. Csak három órát kellett kibírnia, az most a végtelenség volt.
Az ábrándozás közepette elaludt. Fél nyolckor ébredt fel, amikor a szél egy erős ágat az ablakának vágott. Még soha nem volt ilyen hálás a zajért. Felpattant és a fürdőbe futott. Senki nem volt otthon. Testvérei a keresztmamánál aludtak. Anyja meg sehol. Megfésülte a haját, lazán összefogta és már indult is volna, amikor a tükörbe pillantva egy új arcot fedezett fel.
A boldog Eszter arca volt. Régen elfelejtette, hogy él benne egy felszabadult lány, aki mer nevetni, nem haragszik mindenkire, aki elhiszi, hogy a boldogságot nem csak másnak találták ki.
A mozi előtt a fiú már fázósan toporgott. Kicsit aggódott. Amikor meglátta a futva közeledő Esztert, lecsendesedett a vihar a mellkasában. Gyönyörű volt, ahogy nevetve berobbant eléje.
– Elaludtam, el sem hiszem – mondta keresetlen őszinteséggel. – Siessünk, mert nem akarom lekésni az elejét.
Épp jókor érkeztek. Csak félházas vetítés volt. Egy ilyen régi film, ha felújítják, sem tölti meg a nézőteret.
Valahol a középső karéjban foglaltak helyet. Eszter váratlanul megfogta a fiú kezét, hogy biztos legyen benne, hogy ott van vele. Volt ebben valami kapaszkodás-féle is. Ám most nem akart ezzel törődni.
A film negyedénél megérezte, hogy nézik. Egy sötétruhás, vékonyka árny állt az oldalajtónál és őket figyelte. Eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy csak egyvalaki lehet. Így is volt.
– Istenem, csak ne rendezzen jelenetet – fohászkodott a gyűlölt istenhez. – Kérlek, ne engedd, hogy elrontson mindent!
– Mi a baj? – kérdezte a fiú, aki megérezte a feszültséget.
Erre nem mondhatta, hogy az anyja figyeli őket. Hazudni kellett.
– Semmi – vágta rá gyorsan – Megfájdult a hasam.
– Kimenjünk? – A hangból kedves aggodalom áradt.
– Ne, elmúlik… – mondta nem túl nagy meggyőződéssel
– Akkor jó – suttogta, majd átfogta a vállát és megcsókolta.
A pillanat nem volt varázslatos, mert anyja tekintete megmérgezte a hangulatot. Eszter nem volt boldog. Megriadt. Most mi lesz?
Amikor felkapcsolták a villanyt, már ott is állt előttük és szó nélkül lekevert egy pofont a lányának. Az kissé megtántorodott, mert az ütés sokkal nagyobb volt, mint amilyent egy ilyen kis asszonytól várni lehetett.
– Ugyanolyan ribanc vagy, mint a többi! És épp itt, a moziban, ahol dolgozom – sziszegte megvetéssel.
Nem válaszolt. Tudta, miért kapta. Nem a ribancságért. Anyja megijedt, mert úgy hitte, boldog.
Elmosolyodott. Az volt. A hullámvasút elindult felfelé a dombon.
fotó: Pinterest
