Vannak tavaszi reggelek, amikor nem esik jól az ébredés. Ez is olyan volt. A nap már erőlködött, de nehezen találta meg kitaposott útját az égen. A piszokszürke ablakon sem akart befurakodni a langyos szobába. Borbála óvatosan nyújtózkodott, mert nem lehetett tudni, hol roppan egy csont vagy csípődik be egy izom. Ezek az idő múlásával önálló életet éltek, és olyankor is gondot okoztak, ha az ember mozdulatlanul hevert az ágyon. Nem lehetett azt mondani, hogy a mozgás nagyon jót tett volna a vállainak vagy a lábainak. Egyetlen porcikája sem kívánta a fájdalmat, de a kín nem kérdezősködött. Jött, belakta magát a testbe és nem igazán akart odébb állni.
– Sose öregedj meg! – mondták a régiek, ami a világon legszörnyűbb kívánság volt. Azt akarták, hogy mindenki fiatalon vesszen el? Micsoda felháborító ostobaság ilyesmit nevetve odalökni akárkinek is! Borbálát elöntötte a méreg még a gondolatára is.
Ha mást nem fog csinálni aznap, gazolnia akkor is kell a kertben, döntötte el. A tulipánok között egyre több gyom nőtt, és nem nagyon érdekelte őket, hogy elnyomják-e az illattalan kerti szépségeket. Az erősebb győzött és kész. Borbála meg akarta mutatni, hogy mégiscsak ő az úr a kertben, nem holmi törtető gazok.
Lassan tápászkodott fel. Pár percig ült az ágy szélén, nehogy a vércukra miatt elszédüljön. A szoba csendes volt, mint az utóbbi fél évben mindig, mert az öreg akkor ment el. Életük kétharmadában nem is szerették egymást, inkább csak megtűrték a másik szagát a maguké mellett. Nem veszekedtek, de nem is volt bennük sok gyengédség egymás iránt. Károly naphosszat a fészerben kalapált vagy épp fűrészelt. Ha nem volt munkája, pipákat faragott hobbiból. Kétszáztizennégy maradt utána. Mind különböző volt, és mind alapos munka.
Egyetlen egy dologban nem tudtak csak megegyezni a közösen leélt évtizedek során. A kutyában. Borbála nem engedett egyet sem a házhoz. Tudta, hogy tönkre tennék a kertjét, és minden tele lenne a piszkukkal. Neki pár farkcsóválás és ugatás nem ért ennyit. Az öreg sokáig próbálta meggyőzni, de ő mindig lehurrogta.
A macska az más volt. Azokból volt egy pár. Jöttek-mentek, igaz csak az udvaron, de legalább volt bennük annyi becsület, hogy elkaparták maguk után az ürüléküket.
Érdekes módon, Károly halálával a macskák is eltűntek. Hárman voltak az idáig, de az ősz folyamán szép sorjában nyomuk veszett. Borbála nem bánta, mert erőszakosak voltak és szétkaparták a bejárati ajtót.
Amikor végre felállt, hogy kávét főzzön magának, kutyaugatást hallott. Egészen közelről. Biztos, hogy nem a szomszédból jött, mert annak a hatalmas dögnek az öblös hangját eleget hallotta ahhoz, hogy ne tévessze össze más kutyáéval. Aztán csend lett. Fülelt, majd vizet csorgatott a kotyogósba. Amikor a kávét púpozta bele, megint megszólalt a kutya. Kicsi lehetett még, mert vékony hangon panaszkodott.
Feltette a tűzhelyre a kávéfőzőt, pulóvert terített a vállára, majd elfordította a kulcsot a zárban. A hűvös reggel lehelete kikerülve őt, pillanatok alatt befurakodott az előszobába. A kutya ott ült az ajtótól egy méternyire és félrefordított fejjel bámult az asszonyra. Foltos, rövid szőrű. Mosolygott. Igenis mosolygott, méghozzá azon a pimasz módon, ahogyan az egészen kicsi kutyák is szoktak.
– Hát te? – kérdezte tőle, miközben összehúzta magán a pulóvert.
A kutya vakkantott egyet. Válaszolt, ez már biztos volt, csak a közös nyelvet nem sikerült megtalálniuk.
– Éhes vagy? Elkóboroltál? – kérdezte megint.
A kis jószág ezekre is megfelelt.
– Ott maradj! Hozok neked valamit!
A látogató megcsóválta a farkát és várt.
Bolond vagy te, asszony, mondta magának. Most megesik a szíved egy állaton, amikor egész életedben kerülted őket?
Kivéve akkor, amikor gyerekkorában az egyik beleharapott a combjába. Nemcsak megkapta, hanem ki is harapott belőle egy darabot. Nyolc öltéssel varrták össze, a nyoma sosem múlt el. Azóta nem állhatta őket. Most meg a tegnapi sült húsból vinne ki neki?
Aztán legyintett. Mit tudhat ez a kutya régi bajokról? Megeteti, aztán kiengedi az utcára, biztosan keresi már valaki.
A kedves jószág olyan mohósággal csapott le a húsra, mint aki hetek óta nem evett. Amikor befejezte, leült és bámult az asszonyra, az meg őrá.
– Jóllaktál? – kérdezte. – Menned kell, mert biztosan keres valaki.
A foltos engedelmesen követte, és úgy futott ki a kapun, mint aki világgá akar menni.
– Hálátlan – jegyezte meg Borbála félhangosan, aztán elszégyellte magát. Mégis mit várt? Hogy a kutya majd hálaimát rebeg? Ejnye, öreg vagy már és bolond, korholta magát.
A kávé rég lefőtt, mire visszacsoszogott a kopott talpú műanyagpapucsban.
Másnap reggel hajszálpontosan megismétlődött minden. És még két napon keresztül. Az ötödik napon leguggolt a kutyához és megsimogatta, miközben az az előzőnapi maradékot csócsálta. Ekkor abbahagyta az evést és mélyen a tekintetébe fúrta az övét.
Olyan a nézése, mint Károlyé, mondta magának. Ezen elmosolyodott. A kutya néz emberül, vagy az ember nézett kutyául, töprengett. Azon a napon nem engedte ki. Tudta, hogy ha el akar menni, úgyis elmegy, hiszen minden nap engedély nélkül furakszik be valahol a kertjébe.
Nem ment el. Kinn feküdt a napon, majd hajkurászta a verebeket, de fél szemmel mindig az ajtót leste. Amikor Borbála kilépett, azonnal ott termett. Leült elé és várt. Az asszony megértette. Nem ennivalót akart, hanem simogatást.
Vékony teste megremegett, amikor hozzá ért, de pillanatok alatt elernyedt és már háton fekve várta a hasvakarást.
– Te aztán tudod, mi a jó! – mondta neki. Eszébe jutott, hogy Károly is szerette, ha kapirgálta a hátát.
A hatodik napon végigkérdezte a szomszédokat, de senki nem kereste a kutyát. Elsétált a felettük lévő utcába is, de akárhogy faggatta a hátsó szomszédot, ő sem tudott arról, hogy valakinek hiányozna az aranyos kis dög.
Így megmaradtak egymásnak. Borbála minden nap többször megmutatta neki a virágokat és elmagyarázta, hogy azokat nem szabad bántania. Azok a mindenei. A tulipánok már kezdtek bimbót növeszteni. Amikorra kinyíltak, az egész kert olyan volt, mint a virágos rét. Ekkor volt a legszebb a tavasz.
A kutya csak bámult rá Károly-szemekkel, de nem jelezte, hogy érti. Viszont nem ásott, nem is kapart. Borbála fellélegzett. Micsoda szerencséje van ezzel a kóbor állattal!
Két héttel később, amikorra már rendesen megszokták egymást, és a reggeli vakkantásra az asszony már tálalta is a szerény reggelit, arra lett figyelmes, hogy a kutya nem a szokásos módon ugat.
Kinézett az ablakon, de nem látott semmi szokatlant. A lábasból kiszedegette a maradék krumplit, és már nyitotta is az ajtót. Majdnem felsikoltott, amikor a lábtörlőre nézett. Vagy tíz tulipánfej hevert rajta nyomorultan.
A kutya a szokásos helyén ült, nézte az asszonyt és mosolygott. Károly-mosollyal. Borbála leguggolt, megsimogatta a virágfejeket és azt az egy fejet is, ami azonnal odatörleszkedett hozzá.
Gyönyörű tavaszi reggel volt. A nap átmelegítette a kutya hátát, meg egy öregasszony szívét is.
fotó: Pinterest