Eljön az a pillanat, amikor az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy közte és a Halál között már nincs senki. Elmentek a nagyszülei, rokonai, a szomszédok, a barátok szülei, kollégák és mindenki, aki egyszer egy bizonyos úton részese volt az Élet nevű kalandnak. Hosszú ideig nem törődünk a halállal.
Gyermekként egy-egy galamb, egér, vagy esetleg kismacska jelzi csak az elmúlást számunkra, de ahogy múlik az időnk, ahogy pereg a homokóra, egyszer csak minden megváltozik. Jönnek az első halálesetek a családban, amelyekről vagy beszélnek a gyerek előtt vagy mélyen titkolják, legfőképp kíméletből.
És bárhogyan menekülnénk a fájó gondolat elől, a szüleink is sorra kerülnek. Ők a rácsos kapu őrzői, amelyen mi még nem léphetünk be, mert ha minden rendben megy, akkor nem mi megyünk el előbb.
Egy hétfő reggel, ami pontosan ugyanolyan, mint a többi, amikor az ember álmosan kitámolyog a fürdőszobából, és bekapcsolja a telefonját, a hangos pittyegés után látja, hogy üzenete jött. Kótyagosan nyom rá és a messengeren olyan hírt kap, amitől megszédül. Olyan üzenet villog ott neki, amit elolvasni sem akar… Messze, távol egy kis faluban ezen a hajnalon, amikor ő még aludt, amikor a világ csendes némaságban várta, hogy kezdődjön egy új hét, eltávozott egy lélek… Az anyja. Nem, az ilyet nem lehet elsőre elhinni. Hallani kell. Lázas telefonálás kezdődik és az ember hirtelen megérti, hogy nem téves az üzenet. Egyedül maradt ebben a földi világban. A Halál hívogató karja elvitt már mindenkit, aki közel állt hozzá.
300 km ilyenkor maga a világmindenség… Itthonról haza kell jutni. Innen, ebből az országból kell valahogyan intézni a temetést, a koporsót, a virágokat, a papot és közben kézben kell tartani a családot, a munkahelyi dolgokat. Abban a másik országban már nem vár senki. Pedig valaha régen ott voltunk otthon. Talán a fájdalom ekkor még nem is üt nagyot. Vagy nem érezzük, mert ezer dolgot kell most tenni.
Elsősorban haza kell jutni abba másik, messzi világba, amit közel 30 éve elhagytunk, mert tudtuk, hogy nem oda tartozunk. Vagy oda is, de máshová is. Hihetetlenül jó érzés, hogy van egy testvérünk, aki segít. Ő rátermett, magabiztos és tudja, hogy ilyen esetben mit és hogyan kell intézni.
300 km nem a világ, de kocsi nélkül az… Mire az ember hazajut, vonattal, busszal, autóval, az egy örökkévalóság. Ülni a buszon és telefonálgatni, olyan embereket megkeresni, akikkel nem beszélt szinte évtizedek óta, nagyon felkavaró.
Ülni a buszon és onnan intézni anyánk temetését, döbbenetes és fájdalmas. Ahogy az emberek le és felszállnak, senki nem tudja, hogy miért szorongatunk egy kis pakkot az ölünkben, miért és hová utazunk remegő lábakkal. És ez így a jó.
A faluhoz közeledve hosszú órák múltán, a rokonunk kocsijában már azt sem tudjuk, mi fáj jobban. A szívünk, a hátunk vagy az üléstől elnyomorgatott lábunk. És a sírás még mindig nem jön. Mert vár a tennivaló.
Ahogy meglátjuk messziről a szülőfalunk tornyát, egyre hevesebben dobog a szívünk. Jövünk haza temetni. Azt, aki megszült, aki felnevelt. Azt, aki talán soha egy pillanatig sem mutatta ki, hogy szeret, de talán mélyen érezte. És mi most hirtelen igazi felnőttek lettünk. Nincs kitől megkérdezni, hogy vajon jó-e, amit teszünk, vajon megfelelő-e a ruházatunk erre az alkalomra.
Már alkonyodik. Ahogy befordulunk a virágárus utcájába, már tudjuk, hogy nincs mese, nem viselkedhetünk gyerekként. Szóltak előre, hogy sírhelyet is kell választanunk, de lehetőség alig van. A koszorúkészítő elénk jön a nagy vaskapuhoz, beterel, részvétet nyilvánít és kezünkbe nyomja a gyászkeretes papírt, amin anyánk nevét látjuk. Kissé kábán választunk egy koszorút nagy rózsákkal, de arra kérésre, hogy mit írjanak a szalagra, legyintünk… Amit szokás… A sírásó, aki a mindenható a faluban, éppen szemben lakik. Nem ismeretlen, régen ő terelte a kan disznókat a kiválasztott nőstényhez. De évek óta már ő a sírásó. Amikor átsétálunk hozzá és bekiabálunk a nagykapun, ahogy az falun szokás, megjelenik a felesége. Termetes, gömbölyű asszony foltos pólóban, fekete bajusszal. A szemünket tágra nyitjuk, no, ilyen nincs. De mosolygó arccal mondja, hogy siessünk csak ki a temetőbe, mert erősen esteledik, az ura már ott lesz. Elfojtott somolygás után, valóban a temetőbe hajtunk.
A ravatalozó felett a fekete lobogó… Benn a koporsó… Ekkor jön az első sírásroham. Nem, az nem lehet, biztosan az egész csak egy rossz film. Anyánk nem fekszik ott, nem halott, hanem otthon vár, kritizál és trágár kifejezéseket használva dohányzik. Meleg van nagyon, alig bírunk ott állni. De menni kell sírhelyet választani.
Ekkor a bágyadt csendben megjelenik a sírásó. Kevés foga és nagyon pecsétes pólója van. Elvezet a temető legvégébe, oda, ahol kanyarodik az út, ahol a leggazosabb a terület és közli, hogy, na itt van hely. Arcunkon a döbbenet… Nem, ide nem lehet, hiszen egy rosszul kanyarodó autó még felfut a sírra. Két hét alatt mindent ellep a tarack. Kérdezzük, hogy ott távolabb, ahol az a pár nagyon régi kőkereszt van, oda nem lehet? Nem, hangzik határozottan. Azok ott ezeréves sírok, oda semmiképp.
A nap folyamán másodszor érezzük, hogy az egész olyan, mint egy groteszk film. Hisz a falu 150 éves nagyjából. A sírásó meghökken, de hogy jól jöjjön ki ebből a beszélgetésből, azzal magyarázza azoknak a síroknak az ottlétét, hogy a környékbeli tanyákról temetkeztek oda… Ja, persze…Most tudjuk csak meg, hogy hirtelen Árpád-kori település lett a mi kis falunk és környéke.
Nem, a hely rossz. Egyetlen lehetőség van, apánkhoz temetni anyánkat, akivel 39 évet élt együtt. És, akit gyűlölt. Lehet-e ilyet tenni? Lehet-e felülbírálni a halál után a régi érzelmeket? A lábunk remeg, reszket a szívünk, de nincs, aki döntsön. Győzködnek… És belemegyünk bízva abban, hogy nem visz el az ördög ezért.
És mielőtt besötétedne, még vár a pap. Az a pap, akit nem ismerünk, mert azután jött csak a faluba, miután mi azt elhagytuk. Nincs jó híre. Pofozza a gyerekeket. Nagyon szeret pénzgyűjtő körútra indulni a hívekhez. De most erre nem gondolhatunk. Meg kell beszélni a szertartást.
A parókián senki. A templomkertben őgyelgünk, mire meglátjuk a tiszteletest egy fenyőfa tetején rövidnadrágban. Épp gallyaz. A fa alá érve észrevesz bennünket.
– Dicsértessék! – köszönünk illendőképpen a dolgos atyának.
Fentről hangzik a válasz.
– Mindörökké.
Leereszkedik. Gyantás kezét először nyújtja, majd visszarántja. Elmondjuk, mit szeretnénk. Látszik az arcán, hogy még dolgozna.
– Jó lesz reggel is? – kérdi. Bólintunk.
Ezután következik a nap talán legnehezebb része. Bár a sok nehéz pillanat között ki dönti el, hogy melyik a legnehezebb? Hazamenni, belépni a szülői ház kapuján, ami ahol éltünk, játszottunk, felnőttünk? Üres a ház, senki nem vár, ne fogad csendes zsörtölődés, csak éktelen kutyaugatás. Három kis vakarék eb fut elénk, nem rég láttak, de ha évek teltek volna el, akkor is megismernének.
A ház nagyon csendes. Elhanyagolt, minden leromlott benne. A falak piszkosak, a konyhai kanapé üres, azon halt meg anyánk. Itt nem lehet semmit kezdeni… Itt nincs élet…Azaz dehogynem. Halljuk, hogy egerek kaparásznak mindenhol. Az egész ház rideg, félelmetes. Kinn már sötét van, minden, ami egykor az otthont jelentette, ma félelmetes ürességet hoz.
Amikor végre úgy döntünk, hogy aludni térnénk, akkor a tisztaszoba szőnyegén átfut egy egér. Ez meghatározza az éjszaka folytatását. Egy széken gubbasztva, fázva, éhesen, minden apró zajtól összerezzenve töltjük az éjszakát. Ahogy pirkad, felkelünk és várjuk, hogy a paphoz mehessünk.
A temetés 9-kor lesz. Ez falu, itt nem várnak, kinn 30 fok van. Nincs hűtőház, sietni kell. A pap már vár. Egészen barátságos. Szürreális dolognak tűnik arról beszélgetni vele, hogy mit mondjon anyánk temetésén. Neki ezek mindennapos tevékenységek, de nekünk csak egyszer hal meg az anyánk. És egyedül vagyunk… A testvérünk még sehol, messziről jön, de a temetésig alig van egy óra. Aztán befut. Nem sokat szól. Fekete ingét igazgatja, ami összegyűrődött a bőröndben. És irány a temető.
Nagyon kevesen vannak. Lassan szállingózik egy-egy idősebb asszony, aki suttogva kérdezi, hogy ki viszi a lobogókat. Milyen lobogókat? Ja, amiket errefelé a temetésen szokás. Ki emlékszik erre? Meg a keresztet. 4 lobogó van, de 2 megkérhető jelölt. Hogy döntsünk? A feketéket vigyük vagy a lilákat? És mi a jelentőségük. Tanácstalanságunkban gyorsan dönteni kell. Jó, egy fekete, egy lila. Mintha sorminta lenne. Az idős szomszéd néni odasúgja, hogy a keresztre csokrot szokta kötni. Csokor van, egy szépséges, de hát mivel?
Aztán a földön, a ravatalozó falánál találunk egy madzagot. Hosszú, de kés nincs kéznél. Így öngyújtóval rövidítjük.
Minden szervezés után benn állunk a koporsó mellett. A bomlás megindult. Érezhető. A szemünkből csendesen folydogál a könny. Hirtelen minden fájni kezd… Az elmúlt idő, a ki nem mondott szavak, az élet végességének biztos tudata… Végül megérkezik a pap. A fehér reverendája alatt feliratos póló van. Átlátszódik. Lábán vékony bőrszandál. Valahogy több ünnepélyességet vártunk. De már a temetés sem a régi…
Elkezdődik a búcsúztató és már tudjuk, hogy árvák lettünk véglegesen.
fotó: Pinterest
