Este visszagondolva a közös ebédre, Angélának az járt a fejében, hogy biztosan vele van baj, vagy anyja és Dávid vaknak tettetik magukat. Ha egy nő szőke és fiatal, akkor mindent megtehet? Nem akart sztereotípiákban gondolkodni és máskor nem is tette volna, de most a helyzet közelről érintette. Luca a sógornője lesz, ha semmi nem változik, pedig minden szavából sütött az ostobaság és a becsvágy. Próbálta megemlíteni ezt a szőkeség jövendő anyósának, de az azonnal leállította.
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Csak nem vagy féltékeny? – kérdezte viccelődve.
– Nem hinném, hogy kellene. Ezzel a nővel valami nincs rendben, érzem – mondta sietve, amint porcukrot és lekvárt pakolt a tálcára. A fánkok már egy hatalmas tányéron illatoztak.
– Kérlek, ezzel ne hozakodj elő! Hadd, hogy a bátyád saját maga irányítsa az életét. Ha téved, az ő tévedése lesz. Különben is rád haragudna, ne Lucára, ha kiderülne valami negatív. De nem fog. Úgy érzem, tévedsz, és ezt be nem vallanád.
Ezen mondatok után nem volt miről beszélni. Volt benne igaz is, de nem az ő tévedésére vonatkozott.
Luca tökéletesen játszotta a szerepét. Egy pillanatra sem esett ki a rajongó állapotból. Dávid negyvenhét éves volt, az a nő minimum tízzel fiatalabb, de olyan szempilla rebegtetést tudott csinálni, hogy férfi legyen a talpán az, aki nem dől be neki.
Egyetlen olyan pillanat sem volt a délután folyamán, amikor rákérdezhetett volna az Ádámmal kapcsolatos dolgokra. Dávid, ha lehetett volna, a mosdóba is elkísérte volna, de szerencsére el tudta engedni a kezét néhány pillanatra.
Az igazi randit, amelyre nem lehetett mást mondani, csak azt, hogy valódi, izgalmasnak hangzó és különleges, Ádám egy galériába szervezte. Másnap tízre beszélték meg, ami azért volt jó, mert Angéla már nem dolgozott karácsony előtt.
A kisvárosban két helyen állíthattak ki a helyi festők vagy vendégművészek. Az egyik egy apró helyiség volt egy régi raktárépületben, amit dizájnosan átalakítottak és a helyi művészek gyakran dolgoztak egyik-másik szobácskájában vagy tartottak világrengető beszélgetéseket a művészet értelméről.
Ádám ide hívta a nőt, és kérte, hogy szánjon rá időt, hogy mesélhessen neki. Ezt mondania sem kellett, Angéla azonnal nagy kedvet érzett hozzá.
Amikor meglátta a férfi hatalmas kocsiját, nem jutott más eszébe, minthogy, erő van benne, ahogy Ádámban. A férfi minden mozdulatából sütött, hogy tudja mit akar. Nem tétovázott, ahogy kiszállt, ahogy lépkedett, mind azt sugallta, hogy határozott emberrel van dolga. Pontosan addig, amíg meg nem szólalt. Akkor azon nyomban kisfiús zavar érződött a hangján. Ideges lett és a nőt maga elé engedve, beterelte az épületbe.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Egy különleges emberről szeretnék neked mesélni. Egy olyan asszonyról, akit alig ismertem, de most emléket szeretnék állítani neki.
– Kíváncsivá tettél! Ki lenne az?
– A nagymamám, aki festőnő volt, de elvettek tőle mindent, az életét is. Ebbe a fájdalomba betegedett bele, de ez akkor senkit nem érdekelt.
– Te jó isten! Én sose hallottam róla… Anyukád sem mesélte, bár nem ismertem igazán…
– A családunk nem szívesen beszélt bárkinek is a fájdalmáról. A mama még harminc sem volt, amikor meghalt és anyát a rokonai nevelték fel. Nem szívesen emlékszik az ember ilyesmire. De gyere, nézzük meg a képeit!
A vörös téglás épület szinte kihalt volt, csak a portás intett nekik, de nem állította meg őket, szemmel láthatólag ismert Ádámot.
Az egyik terem fala tele volt zsúfolva képekkel. Nem kiállításra várakoztak, inkább csak valaki ad hoc módon felszegezte őket a falra. A sarokban is egymásnak döntve sorakozott még vagy tíz-tizenöt darab.
Angéla elámult. A képeken, amelyek a vörös és sárga szín dominált, egy nő arcát látta. Egy angyali tisztaságú tekintet nézett ki a festményből, és szinte lángolt mindegyik. Hol kék, hol egészen barna lángokkal, de az arc mindegyiken szerepelt. Volt, hogy test is tartozott hozzá, mindenhol egy lyukas folt volt a szíve helyén.
– Gyönyörűek és egészen megrázóak – mondta őszintén. – Én nem értek hozzájuk, de akkor is megérintenek. Mintha minden képen a fájdalom lenne megfestve.
– Nagyon jól látod. A nagyanyámat 1952-ben kilakoltatták. Előtte őt is és a nagypapát is megverték, mert mindkettőjüket a rendszer ellenségének tartották. A nagyapa újságíró volt és soha nem rejtette véka alá a véleményét. Mindezek mellett gazdag polgári életet éltek, ami szálka volt a kommunisták szemében.
– Alig jutok szóhoz – suttogta a nő. Az ártatlan női arc mintha némán segítségért kiáltott volna a festményeken. Az izzó színek között a fiatal arc még nagyobb kontrasztot képezett.
– Mi lett a sorsuk? – kérdezte teljesen a festmények hatása alá kerülve.
– A nagymama megmenekült. Már terhes volt anyával, amikor megverték, de csodával határos módon, a babának nem lett baja. Őt kiengedték, az ország keleti végébe száműzték négy évre, de a férje, aki idősebb volt nála, meghalt odabenn. Pontosabban nem került elő soha.
– És nem maradt semmilyen feljegyzés róla? Nem élhette túl?
Ádám elkomorodva nézett a képekre.
– Hiába keresgéltem a rendszerváltás után az iratok között. Még azt sem tudjuk, hol van elföldelve. Biztosan valami jeltelen sírba dobták, mint sokakat, akiket agyonvertek. De nem azért hoztalak ide, hogy ennyi szörnyűségről beszéljünk, mégis meg kellett mutatnom, hogy tudd, értsd, mi a célom a városban.
– Igen, hallottam, hogy az idősek otthonát akarod visszakapni. A vezetője mondta, amikor ott jártam.
– Az a mi házunk volt. Elvették szó nélkül, ahogy másokét is. Most visszaigényeltem, mert ott akarok méltó helyet a nagymamám festményeinek.
A nő megértette, de azért volt benne valami ellenérzés is.
– És mi lesz az öregekkel?
– Nem az utcára teszik őket… Én tudom, hogy ez nem egyszerű, de az a ház a miénk. Kapnak helyette másik épületet.
– Ádám… Voltál te már benn az otthonban úgy igazán?
– Nem, de tudom milyen. Jogom van a házhoz, nekik pedig nem volt joguk elvenni.
– Megértelek. Szeretnélek egyszer végigvezetni, ha nem bánod.
A férfi a nő keze után nyúlt.
– Te reszketsz! – mondta neki és finoman belecsókolt a tenyerébe. A váratlan csóktól Angéla a feje búbjáig elvörösödött.
– Nincs valami meleg idebenn! – mondta erőltetett mosollyal. Ádám érintése úgy hatott rá, mint valami áramütés. Csak egy ártatlan puszi volt, és az ő teste azonnal elkezdett reagálni rá.
Ilyen nincs, mondta magának. Biztosan túl régóta vágyik már az intimitásra, gondolta kijózanítóan. Lehet, hogy nem is az Ádám-varázs teszi.
Ám a férfi elmosolyodott, mintha belelátott volna a fejébe.
– Gyere, menjünk tovább, még tartogatok egy meglepetést a számodra! – mondta könnyedén, és valahogy sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint a találkozás legelején.
Angéla szeme megvillant és azzal nyugtatta magát, hogy ez nem szerelem a részéről. Semmiképp nem az.
Következő rész
fotó: Pinterest
