Ha csak egy nagyon rövid időre is, de bekapcsolódunk a média sodrásába, vagy az általa képviselt világba, megtapasztalhatjuk annak tényét, a világ rossz. Ezt látjuk, halljuk folyamatosan. Természetesen mindenki tudja, a jó hírnek nincs hírértéke. Csak az az érdekes, ha horror baleset történik, ha robban valami, ha öngyilkos lesz valaki, leszúrják, fejbe vágják, megverik az embereket. Jöhet tornádó, hurrikán, vulkánkitörés, egy a lényeg, mindenképpen nagyobb legyen, mint amit eddig megélt az emberiség.
Minden borzalomnak, fájdalomnak, tragédiának vannak követői a közösségi oldalakon. Ha olyan embert ér veszteség, akit ismerünk, aki közszereplő, akkor az emberek szinte kéjes élvezettel másznak bele az életébe, és fejezik ki tetszésüket vagy rosszallásukat. Ma már nem igazán trendi a részvét, esetleg csak finoman, szőr mentén, inkább az ítélet kimondása és a véleményalkotás. Az emberek valósággal imádják követni mások problémáit, vagy beletaposni olyanok életébe, akikről azt hitték, tökéletesek. A piedesztálon lévők is gyorsan a földre kerülnek, ha valami oda nem illőt követnek el. Ilyenkor két pártra szakad a kukkoló tábor. Az egyik fele mindent elfogad, elsumákol, hiszen híres emberről van szó, neki mindent lehet, a másik fele pedig minősíthetetlen szavakkal, trágár kifejezésekkel ócsárolja, szidja, és oszt kéretlen tanácsokat. A mocskolódásnak olyan mértéke kerül felszínre, amely pár éve még elképzelhetetlen volt.
Vajon miért jó az, ha valaki baján, sérelmén csámcsoghatunk?
Az emberi természet egy titokzatos védőburokkal rendelkezik, ami segíti a túlélést. A rossz dolgok, a balesetek, a csúnya válások, a betegségek és más tragédiák velünk nem történnek meg. Csakis másokkal. Legtöbb ember titkon úgy hiszi, ezeket minden bizonnyal valamiféle büntetésként kapják meg azok, akik megélik.
Talán nem éltek becsületesen, nem sportoltak, nem figyeltek az utakon. Ezért jön a baj. Bezzeg mi! Valószínűleg nem tették oda magukat valamilyen helyzetben és lám, ez lett a vége. Mi viszont mások vagyunk… Tévéműsorok sokasága épít az emberi kíváncsiságra, rosszindulatra. Panaszkodunk a gagyi vetélkedőkre, valóságshow-kra, mégis rengetegen nézik őket.
Mintha túl sokan lennének olyanok, akik nem bírják elviselni önön szürke életüket, és csak az ébreszti fel őket a mindennapi posványból, hogy másokat figyelnek. Vannak, akik egyszerűen híreket, eseményeket vadásznak a neten, hogy kifejthessék keresetlen véleményüket. Aztán egy semmitmondó kép vagy név mögé rejtőzve mondanak valamit, ami botrányos, ostoba és semmitmondó. Esetleg megfigyelőként osztják az észt.
Ha netán tiltakoznánk ez ellen, gondoljunk arra, hány ember áll meg segíteni egy bajba jutotton, egy balesetnél. Nemrég a híradások tele voltak azzal az esettel, amelyben a balesetnél nem szálltak ki segíteni az oda érkezők, mert esett az eső. De mindent megtettek annak érdekében, hogy jó képeket készíthessenek. És megírják a történéseket. Csak mert ott voltak. Történt velük valami.
Ez a fajta emberi közöny valószínűleg nem új keletű, csak a mértéke nőtt meg. A szenzáció mindig is fontos volt a társadalom bizonyos rétegének, de nem írta felül az emberséget. Ma már egy jó képért életeket adunk vagy nem mentünk meg, ha tehetnénk, akkor sem.
Semmit nem akarunk már igazán, csak az unalmunkat palástolni. Akkora ingercunami éri minden egyes percben az agyunkat, hogy már semmi nem túl érdekes. Ha valaki az utcán mellettünk lesz rosszul, hal meg, legfeljebb arrébb állunk, mert abból a szögből kedvezőbb fotót lehet készíteni. Nem túlzás ez, gondoljuk csak végig. Szinte alig akad olyan döbbenetes esemény, amit ma ne akarnának felvenni az arra járók.
Nyáron a Hableány áldozatainak kiemelésekor meg kellett kérni az embereket, tartsák tiszteletben a kegyeleti szokásokat. Figyelmeztetni kellett a bámészkodókat, értsék meg mások fájdalmát. Ne vegyék fel, hogy utána nézegethessék!
Mindez azt mutatja, hogy a 21. században nem sok érték maradt. Sem az életet, sem a halált sem tartjuk már szentnek és különlegesnek. Minden mindennapi lett. Nem fogjuk fel, akit bánat ér, joga van a személyes gyászhoz, az elvonuláshoz. Már olyasmivel is szembesültem, hogy egy munkahelyen a feketébe öltözött gyászoló zavarta a többi dolgozót.
Ha 2000 évvel ezelőtt születünk, Pompeiben, biztosan számtalan veszélyben lévő megörökítette volna a haldoklók utolsó pillanatait, ha lett volna telefon. De magam előtt látom a szelfiző törököket, miközben szurkot kapnak a nyakukba, vagy a papokat, akik boszorkányokat égetnek.
A más baja mindig izgalmasabb, mint a miénk. Kár, hogy nem hisszük el, mások is pontosan így gondolnak ránk…
fotó: Pinterest
