Legtöbben, és talán a nők még inkább úgy vannak magukkal, hogy nem jók. Soha nem elég jók. Nem elég szépek, vékonyak, formásak, okosak, figyelmesek és sorolhatnánk. Naponta mondjuk magunknak, hogy jaj, de hülye, gyáva, idétlen vagyok, miért nem vagyok szorgalmasabb, miért nem tudok edzeni járni, futni vagy önmegtartóztatóbban élni? Senkitől annyi rossz kritikát, becsmérlő mondatot nem kapunk, mint önmagunktól.
Folyamatosan kritizáljuk a hozzáállásunkat, a döntéseinket, a nézeteinket, a kinézetünket. Nem vagyunk elég jó nők, anyák, feleségek, a munkahelyen megértőek, rátermettebbek vagy céltudatosabbak. Pedig minden helyzetben csak annyit teszünk, érzünk, amennyire az adott pillanatban képesek vagyunk. Hiába szeretnénk mást. Hogy utána gondolatban ízekre szedjük a szerencsétlen mondatainkat, az ügyetlenségünket, rossz választásainkat, nem segít. Egyetlen dolog segíthet, ha tudatosabbak vagyunk önmagunkkal és a lehetőségeinkkel kapcsolatban.
Nem merünk jók lenni önmagunkhoz. A társadalom, a világ arra tanított meg bennünket, hogy önmagunk szeretete nem jó dolog. Az öndicséret büdös, mondjuk fintorogva, ha azt halljuk, valaki elégedett önmagával. Nem jókor, nem a megfelelő helyzetben alkalmazzuk a mondást, inkább bizonytalanságunk, irigységünk szüli ezt a kétes eredetű kijelentést.
Igenis fontos, hogy elfogadjuk és szeressük magunkat. Nemcsak a külsőnket, hanem a véleményünket és a tetteinket. Ez korántsem jelenti, hogy minden ostobaságért, amit mondunk, érzünk vagy elkövetünk, dicséret jár. Viszont nem okvetlenül fontos magunkat folytonosan lehülyézni, vagy kijelenteni, hogy elbénáztunk valamit, esetleg tévedtünk. Lehet és szabad tévedni, mert ez is része a fejlődésünknek. Mégis felesleges leszólni önmagunkat, ha így történik.
Nincs a világon olyan kemény kritikus, olyan kíméletlen bíró, mint amilyenek mi vagyunk önmagunkkal szemben. Mintha folyton arra törekednénk, hogy bántsuk magukat. Pedig egyetlenek és különlegesek vagyunk. Nincs a világon több olyan ember, akinek a külseje és a lelke is azonos a miénkkel. A természetben mindig megcsodáljuk az eredetit, azt, ami ritka és ettől különlegessé válik a szemünkben. Mi is pontosan ennyire ritkák és eredetiek vagyunk, hiszen nincs belőlünk még egy. Mi lenne, ha elfogadnánk magunkat és nem törekednénk a folyamatos változtatásra? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk?
Milyen furcsa az emberi természet! Milyen nehéz feldolgozni a ma emberének, hogy nem sztár, nem tökéletes a bőre, nem hibátlan a teste! Mindez csakis azért, mert nincs olyan fórum, ami ne ezt sugallná.
Pedig senki nem fog bennünket úgy szeretni, ahogy mi magunkat. Senki nem bújhat a bőrünkbe, nem élheti meg helyettünk a szépet, a rosszat, a jót, nem csodálhatja meg a lemenő nap fényét, és nem örülhet vagy szenvedhet a szerelemtől. És ettől leszünk gyémántok a világmindenségben. Mi mégis szenet csinálunk magunkból, és nem engedjük meg, hogy magas hőfokon drágakővé csiszolódjunk.
Ne ostorozzuk magunkat, mert az ostor még soha nem segítette a lovat győzelemre, csak a fájdalom elől menekült. Tényleg egy szempillantás az élet, hát megéri, hogy önmagunk bántása mindennapos legyen?
Nem hinném. Legyünk csak olykor hibásak, tévedjünk, ha kell, mondjunk nemet, tomboljunk, és ha meghíztunk, megöregedtünk, akkor tegyünk ellene, már ha módunkban áll. Ha nem, akkor nevessünk, mert az élet valóban túl rövid ahhoz, hogy kihagyjunk egy napot is öröm és nevetés nélkül.
fotó: Pinterest
