Ma egy beszélgetés során, amelyben jobbnál jobb történetek kerültek elő, az is szóba jött, hogy mennyire más volt régen szabad gyereknek lenni. A szülők akkor is dolgoztak, akkor sem értek korán haza, akkor sem volt több idejük, hiszen a házimunka és a ház körüli feladatok mindig is léteztek. Valaha sem volt kolbászból a kerítés, a gyerekek iskolába, szakkörökre jártak, sportoltak vagy csak lógtak lenn a játszótéren, a lakótelepen. És valahogy senki nem akarta őket folyton óvni.
Ma mindentől óvják a gyerekeket. Mert nőtt a forgalom, tele van a világ pedofilokkal, mutogatós emberekkel és még ezer veszéllyel. Csak egykoron megpróbálták a szülők megtanítani azt, hogy a helyzeteket lehet kezelni, hogy érdemes néha nem megfutamodni, hogy a kényelem nem perdöntő minden helyzetben. Ma nem nagyon akarjuk a gyerekeket bármilyen helyzettel szembesíteni vagy elmagyarázni nekik, hogy hogyan is védekezhetnek, hogyan kerülhetik el, hogy kellemetlen szituációba kerüljenek, inkább menteni akarjuk őket. Menteni úgy, hogy folyton a nyakukba lihegünk és nem hisszük el, hogy képesek nélkülünk is lélegezni.
Az a fajta megelőzés, ami az iskolákban folyik drogprevenció címén, soha egyetlen egy gyereket nem óvott meg attól, hogy drogozzon vagy nem tanította meg, hogyan mondjon nemet arra, ha valaki számára kellemetlen szituációba kényszeríti. Folyamatosan arról van szó, hogy milyen sok a pedofil, hogy autóból szólítgatják le a gyerekeket vagy rabolják el. Időnként felröppennek a hírek arról, hogy gyerekeket próbálnak idegenek magukhoz édesgetni. De arról valahogy sokan elfeledkeznek, hogy a legtöbb bajt, a legtöbb gyerek számára szörnyűséges helyzetet a család ismerőse, barátja, vagy a rokon okoz. És most itt ne kerteljünk! Gondolok a nagybácsira, aki észreveszi a serdülő unokahúgát és máshogy simogatja, mint, ahogy az illő lenne. Vagy a szomszéd tesz olyat, amiről persze senki nem gondolná, hogy képes rá, mert régóta ismeri, és nem hiszi el, hogy szörnyűségeket művelne.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy félteni kellene a gyerekeinket a rokonoktól vagy ismerősöktől, de érdemes néha ilyesmire is odafigyelni, ahelyett, hogy külső ellenséggel ijesztgetjük őket. Azt kellene megtanítani, hogy azonnal szóljanak, ha valaki kellemetlen érzéseket ébreszt belőlük. Jelezzék, ha valaki nem olyan módon ér hozzájuk, ahogy az számukra megfelelő.
Mindeközben, hogy ennyi minden változott, megint eltűnik valami a süllyesztőben. Az a fajta gyermeki szabadság, amit régen megéltünk. Amikor még az egész utca vigyázott ránk. Amikor még mindenki nevelte egy kicsit a más gyerekét, és nem kellett attól tartani, hogy leordítják, ha rá mer szólni egy idegen gyerekre, aki rendetlenkedik, hangos vagy rongál. Ma ez komoly szentségtörés. Ha valaki csak csúnyábban néz a szívünkről szakajtott drága magzatunkra, már azonnal ringbe szállunk. Ha meg esetleg figyelmeztetni meri, hogy ugyan, ne borítsa már rá a cirkuszi sátrat, mert rángatja az egyik kifeszítő kötelet, na az már akkora, de akkora dolog, hogy lassan attól kell félni, hogy a ridikülből előránt az anyatigris egy gépfegyvert és sorozatlövést ad le. Csak azért, mertünk a védelmünk érdekében szót emelni, és a neveletlen, elkényeztetett gyerekre esetleg rápirítottunk.
Valamikor, amikor egyedül mentünk hazafelé a suliból, beszélgettünk, bohóckodtunk, nevettünk. Jó volt hatalmas ökörségeket mondani vagy csinálni, figyelni a másik arcát, megnevettetni a társainkat. Esteledve, ha mások voltak a fények egy téli délután, ha hó volt, meseországgá változott az utca, még a szennyes-szürke lakótelep is. Senki nem jajongott, hogy eltalálta egy hógolyó, nem volt rajta a feje búbjától a sarkáig overáll, nehogy vizes legyen. Ha átázott a ruhája, átázott. Ha vizes volt a kesztyűje, akkor megszáradt egy idő után. De benne volt az egészben a játék, a kipirult arcok ragyogása, a nevetés és a beszélgetés. Részt vettünk a saját életünkben. Megéltük azt, hogy hó van, hogy lehet a sárba ugrálni és golyókat gyúrni és nem a közösségi oldalakról tudtuk meg, milyen az időjárás odakint.
Fantasztikus volt az, hogy felfedezhettünk magunknak a világot És a felnőttek hagyták. Nem akartak mindentől megóvni bennünket. Nem cipeltek bennünket kocsival a szomszéd utcába hogy el ne fáradjunk.
Ma ez van. Mindenki sajnálja a gyerekét, mert a gyerekeknek „szörnyű sanyarú” a sorsuk. Nehéz az iskolatáska, tanulniuk kell és talán nem kapták meg az új Iphone 18-at. A nagy sajnálatban azt sem tudják, hogyan kíméljék őket. Ne gyalogoljanak, ne írjanak leckét, ne cipekedjenek, ne csináljanak semmit, ami esetleg embert formálhatna belőlük. Kis pipogya, elkapatott nyikhajok lesznek idővel, akik unatkoznak, követelőznek és nem értik, hogy a Föld miért nem forog ellenkező irányba, ha ők úgy szeretnék. A tiszteletről, kedvességről, a mások iránti toleranciáról pedig semmit az égadta világon nem fognak tudni, mert nem tanították meg nekik.
Ez dívik. Ez a menő. Nem szokás már elvárni, feltételeket szabni, határokat kijelölni. Sokan ezt egyszerűen főbűnként kezelik….De az, hogy ennek lesz böjtje, az igen valószínű….
Kép forrása: Pinterest
