Vasárnap este már sajgó lábakkal várta a nap végét, mert másnap szabadnapos volt. Kitalálta, hogy semmi mást nem tesz, mint a parton hever és olvas, meg eszik, de nem olyasmit, minden nap, hanem megkóstol valami szokatlant. Már csak fél óra volt hátra, amikor megjelent egy részeg fiúcsapat, és félig a pultra fekve hangoskodtak meg énekeltek, érezhetően nem zavarta őket semmi.
Az egyik odalépett hozzá, miközben a tölcséreket pakolta ki és kért egy adag vaníliát. Amikor átnyújtotta, a srác hangosan a képébe nevetett és közölte, hogy utálja a vaníliát, inkább őt akarja. Mondjon egy árat, tudja, hogy mindenkit meg lehet venni.
Zsófi zavarba jött, el is pirult. A banda röhögött. Az étterem vendégei nem nagyon törődtek a társasággal, megszokták már, hogy a nyár, a felszabadultság és az ital hasonló jeleneteket produkál.
A lány letette a fagyit és próbált elfordulni, de az egyik vörös képű elkapta a karját. Mi van már, ő talán nem elég jó egy ilyen árusnak, kérdezte haragosan. Zsófi megpróbálta kirántani kezét a szorításából, de az izmos férfikéz bilincsként markolta.
Na, mi lesz, nyuszika, kérdezte a fiú, és a többiek ezen még hangosabban nyerítettek.
– Mennyit kérsz, te kis szűzlány? – nyihogott egy másik.
– Engedd el! – szólalt meg ekkor valaki. – Nem mondom még egyszer! – tette hozzá vészjóslóan.
– Ki ez a gyökér? – hördült fel a részeg. – Mit avatkozol bele? – fordult felé.
A következő pillanatban már nem szorította Zsófi kezét, mert akkorát kapott, hogy elzuhant a kövön.
A banda elhallgatott. A lány az idegen felé fordult, aki elmosolyodott.
– Én szóltam – mondta. – Ha valakinek kell még egy, nyugodtan jöhet.
A banda érdekes módon nem akart nagyobb bajt. Összekaparták a földön fekvőt és pillanatok alatt elvonszolták onnan.
– Minden rendben? – kérdezte a megmentő.
– Ha nem látom, el sem hiszem, hogy így be lehet húzni valakinek! – mondta Zsófi, de nem volt kedve mosolyogni. Az járt a fejében, vajon lesz-e következménye az esetnek.
A megmentő egy magas, inas, zöldes barna szemű srác volt, hullámos haja szemébe lógott. Szája vékony hullámba szorult az orra alatt. Lábán vászoncsuka, jobb kezén bőrkarkötő. Nem vásári bóvli, hanem szemmel láthatóan drága darab.
– Köszönöm, de nem kellett volna beleavatkoznod! – mondta a lány.
– Komolyan? Nem úgy néztél ki, mint aki örül a helyzetnek.
– Nem is, csak…
– Zsófi, bezárhatsz mára! – szólalt meg mellettük egy nő. – Azt hiszem, jót fog tenni neked a pihenés. Kedden találkozunk. – Ránézett a srácra, de nem mondott neki semmit.
Az járt a fejében, érte sose harcolt még senki. Régen sem, és ma sem. Erre itt van ez a kis semmitmondó lány és jön valaki, aki úgy viselkedik, mint egy mesebeli lovag. Nevetséges.
A lány megrázkódott. Kiesett a varázslatból, amit ez a fiú hozott egy pillanatra. Olcsó kábulat lehetett, mérgelődött magában, a fáradtság bágyadt romantikája.
– Ismerlek– mondta a fiú, amikor Zsófi elkezdett pakolni. – Jobb, ha megvárlak.
– Picur, megvárhatlak? – nevetett fel a lány. – Ha ismernél, ezt mondtad volna.
– Talán…Akkor tíz perc múlva a parton.
– Rendben, Gábor!
A fiú elvigyorodott. Most már minden rendben volt. A nap lenyugodni készült, a régi puzzle darabja nagy sokára előkerült. Meglett a lány, akire éveken át gondolt. Az élet kezdett kacskaringós útjáról egyenesbe fordulni.
Vége
Kép forrása: Pinterest
