Én nem ítélkezem, mondjuk napjában többször is. Dehogynem. Olykor tekintettel, máskor szavakkal, majd írásban nevünk, arcunk eltakarásával.
Ítéletet mondunk egy-egy ruha, család, külső vagy teljesítmény alapján. Zavar bennünket, ha valakinek egy gyereke van, de az is, ha sok. Ha más boldogul, de az is, ha kivonul a világból és új alapokra helyezi az életét. Ítéletet mondunk bőrszín, vallás, nemi identitás miatt, és közben nem gondolunk bele, mit teszünk. A mai kor nagy problémái között szerepel önmagunk és mások elfogadása. Nehezen tudjuk tolerálni, ha valaki kilóg a sorból, és itt nem kell nagy dolgokra gondolni, elég annyi, hogy például nem eszik húst, tetoválást csináltat, vagy esküvőjén nem fehér ruhát visel. Ezek jelentéktelen apróságok, de nincs a világon olyasmi, amibe ne tudnánk belekötni. Ha egy nő nem korának megfelelően öltözködik, vagy sikeresebb a férjénél, esetleg fiatalabb partnert választ, máris elindul a pusmogás. Ugyanez vonatkozik a másik oldalra. A férfi teljesítményét, elért sikereit is gyakran megkérdőjelezzük, mert nem hisszük el, hogy tehetséges és vagy szorgalmas lehet.
Tulajdonképpen mindennel bajunk van: ha süt a nap, az is baj, de ha esik, az se jobb. Vajon miért nem tudunk megelégedni a hétköznapok adta jóval?
Egy életünk van. Ha van is utána valami, még nem ezerszázalékosan bizonyított. Valóban ennyire fontos, hogy önmagunkat kikerülve másokon köszörüljük a nyelvünket?
Nem ítélkezem, engem nem érdekel más, mondjuk, aztán megforgatjuk a szemünket egy szakadtabb farmer láttán. Az elfogadás mindig apró dolgokkal kezdődik. Mennyivel jobb és kényelmesebb lenne az életünk, ha nem azt lesnénk, mit tesznek mások?!
Senki bőrében nem lehetünk. Nem tudjuk honnan indult, nem ismerjük félelmeit, életének buktatóit. Mégis rásütjük a bélyeget: csúnya, ízléstelen, ostoba, törtető. Talán ezek kimondása elégedettséggel tölt el bennünket? Valószínűleg igen. Többek leszünk általuk? Nem, de önmagunkat magasabb polcra tudtuk helyezni. Igaz, hogy ez a polc rozoga, roggyant, de nekünk fontos. Önmagunkat csak másokhoz mérten tudjuk elhelyezni a világban.
A másik fontos tanulnivalónk Szabó Magda szavait idézve: „Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”
Nem attól leszünk jobbak, különbek, ha kéretlenül ontjuk ítéleteinket. Ha csak egy pillanatra meg tudnánk állni, ha csak annyi időre elgondolkodnánk, amennyi időt ítéleteinkre szánunk, rájöhetnénk, hogy mások lelkébe soha nem látunk bele. Hogy nem is akarunk? Hogy számunkra nem lényeges, mit élt meg, csak az a fontos, amit mutat? Ez viszont rólunk ad képet.
Nap, mint nap elmondjuk, hogy változik a világ és vele együtt az ember is. A világ nem más, mint maga az ember. Ezen a változáson senki nem segíthet, csak mi magunk. Ha akarunk. Viszont változni, változtatni nem könnyű, néha fájdalommal jár. Ahhoz meg se kedvünk, se erőnk.
Kevesen vannak már, akik az elfogadást elfogadják. Semmi más dolgunk nem lenne, mint hagyni, hogy a körülöttünk lévők tegyék a dolgukat. Más szegénysége, bánata, új kocsija nem formálja a mi életünket azáltal, hogy megítéljük. Nem leszünk többek, okosabbak, ha cinkos összekacsintással megjegyezzük, tudjuk, hogy érte el.
Szánalmunk, vigaszunk üres szavak hangoztatásával értelmét veszti. Hogy bennünket felemel, az önmagunk által emelt piedesztálra tesz? Meglehet, de roskatag lehet ez az építmény, és minden olyan, ami rossz alapokra építkezik.
Ebben az eltárgyiasult világban, ahol az anyagiak felülírnak mindent, egyetlen dolgot bárki adhat: jó szót. Fontosságára és örömére rájöhetünk gyorsan, ha részünk van benne.
A kedvesség és a dicséret ingyen van. Nem akad a torkunkon, ha kimondjuk.
Kép forrása: Pinterest
