A kirakat üvegén félénken megcsillant a lámpa fénye, ahogy felkapcsolták az utcai világítást. Mintha csak óvatos simogatással akarta volna letörölni az utca porát. Hiába takarította egy vézna nő minden másnap, az autók olyan szennyet nyomtak ki magukból, amit nem lehetett pillanatok alatt eltörölni. Sokáig bámulta a karok nélküli próbababákat, mire valaki megjelent az üveg mögött. Nem az a semmi kis nő, aki az üveget mosta le, hanem egy élére vasalt nadrágos, szemüvegben, szigorú arccal, gombostűkkel a szájában. Nem tetszett neki. Sose szerette a rövid hajú nőket, a nadrágosokat meg pláne. Pedig az ő Izabelláján minden jól állt, mert magas volt és karcsú. Lehetett volna modell is, ha tudták volna a faluban, mi annak a módja. Mivel senkit nem foglalkoztatott a kérdés, inkább varrónőnek tanult.
Izabella gyakran varrt magának szoknyát maradék anyagokból, de senki meg nem mondta volna, hogy nem profi tervező készítette, annyira finom öltésekkel varrta rá az időt. Sokáig elbíbelődött egy darabbal, ezt nem szerették a megrendelők, de aztán elámultak, amikor felvették a ruhákat, kosztümöket. Amikor felköltöztek a városba, két évig nem igazán volt megrendelése, mert nem ismerte senki, ezért nadrágfelvarrást, cipzárcserét vállalt, majd egyre gyakrabban hintette el, hogy többhöz is ért. Ő készített neki kisebb szórólapokat és azzal szórták tele a lakótelepet.
A nők a városban még inkább vágytak kitűnni, mint falun, úgyhogy az első apró megrendelést gyorsan követte a második, harmadik, és valami véletlen szerencse folytán egyik délután megjelent a műhelyben egy kivételesen elegáns asszony. Letett Izabella elé egy szoknyát, egy tüll aljút és megkérdezte, ő készítette-e. A varrónő bólintott. Kék szeme megtelt örömmel, ugyanis azt a szoknyát a keresztlányának varrta pár éve, álmában se gondolta, hogy majd egyszer visszaköszön neki. Kiderült, hogy az asszony valami vezető beosztású politikus felesége, és a lányának szeretne hasonlót. Elvállalta, hogyne vállalta volna, hiszen gyerekjáték volt megvarrnia. Ő meg hiába mondta neki, hogy kérjen érte jó pénzt, a szépséges asszony, akinek laza kontyban volt a haja tán még álmában is, legyintett. Nem volt mohó, annyit akart kérni, amennyi munkát fektetett bele.
Sose fognak meggazdagodni, nyugtázta akkor, de nem akart vitatkozni. Ő és Izabella gyakorlatilag sose veszekedtek. Valamelyikük mindig engedett. Szép életük volt, bár gyerekük nem született. Háromszor vetélt el a felesége, mire a nagy tudású főorvos annyit mondott, hogy ne próbálkozzanak többet, reménytelen a helyzet. Izabella azon az éjszakán, amikor ez kiderült, nem feküdt le, sírt egy sort, majd eldöntötte, a világ legszebb ruháit fogja megvarrni ezután. Királylány ruhákat gyárt meg nem született kislányaiknak. Mind a három az lett volna. Odafönt azonban a jó istennek nagyobb szüksége lehetett a kicsik társaságára, mert nem engedte őket leszületni hozzájuk.
Ő nem volt ennyire engedékeny istennel szemben, de a felesége nem haragudott. Isten magányos lehet, ha ilyen pici lelkekkel veszi körbe magát, mondta kedvesen. De mi itt vagyunk egymásnak, ezért nem szabad gyűlölködnünk. Azzal felállt az ablak mellől, amelyen azon az éjjelen szélnek eresztette fájdalmát, és megölelte őt. Gyönyörű asszony, mondta mindenki. Irigykedve nézték, amikor kézen fogva sétáltak a korzón.
Izabella ettől kezdve a varrásnak élt. Ő egy kisebb műhelyben dolgozott, ahol autókat javítottak, de nem volt felkapott hely a város szélén. Viszont a varroda beindult. Már nem volt szükség csip-csup munkákra, jöttek a megrendelések szép számmal. Amikor egy lélegzetvételnyi ideje maradt a csinos nőnek, menten királylány ruhákat varrt, amit farsangi bálra azonnal elkapkodtak az anyukák. Az ő három ruhácskája így nehezen készült el, de mindig azt mondogatta, nem bánja, mert míg azokat varrja, elidőzik gondolatban meg nem született lányai körül.
Így múlt el az életükben negyven év. Nem unatkoztak egymás mellett, mert ha csak tehették, leutaztak a Balatonhoz, vagy a Mátra lábánál lévő falucskába, ahol volt egy kis házuk, a férfi öröksége.
Egyikük se sejtette, hogy épp a házassági évfordulójukon történik tragédia. Az asszonyt elgázolta egy részeg kamionos, aki felszaladt a járdára, és a halálba küldte Izabellát. Az asszony, aki ekkor kereken hatvan volt, épp a közeli cukrászdába sietett, hogy krémest vegyen neki. Minden évben két gyertyával és négy darab franciakrémessel köszöntötték egymást, majd leültek a tévé elé megnyugodva, hogy az élet megadta nekik az elmúlt évet is.
Ő egy csokor szellőrózsával bandukolt hazafelé, amikor meglátta a balesetet. Megérezte a bajt. Úgy rohant a kamion felé, hogy észre se vette, amikor a virág kicsúszott a selyempapírból.
Tizenkét éve ennek. A kirakat, amelyet gyakran megcsodált, most ünnepi színekbe öltözött. Messze volt még a karácsony, de hideg november végi szél már előcsalogatta a telet. Összehúzta magán kopott szövetkabátját, és tovasietett volna, ha nem tűnik fel neki valami. Az egyik próbababára zöld ruhát adtak, olyat, amilyet Izabella is varrt magának. 
Alján sötétzöld tüll volt, ujjain elszórt flittercseppek. Az élettelen baba szeme is zöld volt, épp amilyen az ő feleségéé. Gesztenye vörös haja pontosan olyan hullámokban hullott a vállára, ahogy a szeretett nőé. Borzongással vegyes csodálattal meredt az üvegre és nem akarta elhinni, hogy életre kel előtte az a fiatal lány, akiért egész életében dobogott a szíve. A szikkadt tekintetű kirakatrendező sokáig észre se vette őt, de amikor megpillantotta, ahogy odatapad az üvegre, hevesen mutogatta, hogy tűnjön el. Az öreg nemet intett a fejével. Esze ágában sem volt lemondani a nem mindennapi csodáról.
A baba teste nem teljesen olyan volt, mint Izabelláé, mert túlságosan vézna és lapos volt, nem úgy, mint az ő szerelme. Amikor elkészült, az a nadrágos, meghajlította a lábát, és leültette egy színes dobozra, majd díszeket pakolt köré. A zöld ruha puhán elterült a bábu combján, szeme élettelenül meredt előre, miközben a körülötte lévő égők sejtelmes fénybe borították az arcát.
Az öreg megbűvölten nézte és nem bírt, nem is akart mozdulni. A szél feltámadt, és a sálat erősen a nyakára tapasztotta. Hideglelős tekintettel figyelte a kirakat születését, és legszívesebben elsírta volna magát, amikor észrevette, hogy egy a nő egy kislány bábut kezd öltöztetni. Legszívesebben felordított volna fájdalmában. Csak ezt ne, kérte félhangosan. Izabella szíve nem fájhat még a halála után is, hiszen a lányokat sose ültethette maga mellé. Nem jutott neki az ölelésükből, mert kicsiny karjukra, puha közelségükre isten tartott igényt.
A kislány szőke volt, kék szemű. Ő piros ruhát kapott, a kirakatbeli anyjához képest szolidabbat, majd leültették az anya-Izabella lábához. Amikor ezt meglátta, dühében az üvegre csapott.
A kirakatrendező megfordult és dühösen integetni kezdett. Még meg is fenyegette őt az ujjával. Buzgó mutogatta, hogy menjen onnan, de nem történt semmi. Az öreg lába gyökeret vert az aszfaltban, keze pedig reszketett a hidegtől és a méregtől. Még egyszer rácsapott a kirakat tisztára súrolt üvegére, hátha történik valami, de csak néma szájmozgás volt a válasz. Tudta, hogy a felmenőit emlegetik, de nem zavarta. A halottak nem hallanak, és nekik nem fáj a szidás, de a dicséret sem. Akkor meg nem mindegy? Izabella, ne haragudj, mondta suttogva. Fordítsd el a fejed, és ne lásd meg a gyalázatot. Az nem lehet, hogy egy bábu legyél a halálod után. Azt senki nem akarhatja, hogy még ennyi év elteltével is emlékezz halott gyermekeidre. A mi gyermekeinkre.
Az öregnek melege lett. Valami baljóslatú érzés kúszott fel a szívébe, ami nem esett jól neki. Miközben reszketett, az ismeretlen hőség fűtötte. Egy ér vadul lüktetett a nyakán, és úgy érezte, nem kap levegőt. Bizsergés járta át a karját, a vállát, és vasmarokkal szorította össze a szívét. Meghalok, kérdezte hangosan, mire az Izabella baba mintha nemet intett volna. Nem nyugodott meg, nem hitte, hogy azt látja, ami történik. A baba szeme életre kelt. Finoman megcsóválta a fejét, mintha feddően azt mondta volna neki, hogy ejnye, Miklós, minek ez? Menj, csak haza, és hagyd ezt a szegény nőt dolgozni. A férfi tudta, hogy a valóság kisördöge tréfát űz vele, de nem bírta tekintetét leparancsolni a szépséges próbababáról.
– Miért nem megy haza, ebben a ronda hidegben? – szólalt meg valaki váratlanul mellette. – Nem szabad ilyenkor az utcán lenni. Havazni fog.
Oldalra pillantott, és egy férfi állt mellett, akit azelőtt sose látott.
– Az a bábu…- suttogta.
– Igen, tudom, nagyon szép, de higgye el, holnap is itt lesz. Nehogy odafagyjon már az üveghez!
– A feleségem…Olyan szép volt…- lihegte, miközben egy láthatatlan kéz markolta a szívét.
– Elhiszem, de jobb, ha megy. Biztosan meleg teával várják!
– Izabella, ó, istenem…Tizenkét éve…
– Semmi baj. Jobb lesz, ha nem álldogál itt tovább. Ha holnap eljön, megcsodálhatja megint a kirakatunkat. Higgye el, szebb lesz, mint most.
Miklós szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Egy hangot hallott váratlanul. A baba mozdulatlan szájjal, Izabella-hangon azt súgta neki, ideje mennie. Ne ijessze meg azt a két embert, akik csak a dolgukat végzik.
Erre motyogott valamit, az üzletvezető pedig fellélegzett. Beleegyezésnek vette. Egyre több a bolond, morogta magában.
A férfi érezte, hogy csillapodni kezd a szíve körüli szorítás. Még egy pillantást vetett az üvegre, a zöld szemű nőre, aki már nem beszélt hozzá, hisz visszaváltozott tárggyá. Szégyenlősen elmosolyodott, és csak azért nem intett neki búcsúzóul, mert nem akarta, hogy továbbra is eszelősnek gondolják. Lépett kettőt, aztán kacsintott egyet, és a dermesztő hidegben egy viszlátot mormolva elindult hazafelé. Holnap is nap van, nyugtatta magát, és akkor majd korábban érkezik, határozta el. A jeges szél még inkább feltámadt, és pár, kóbor levelet sodort erővel azt autók kereke alá, mintegy végleges halálra ítélve őket.
A tél heves mozdulattal rúgta be a novemberi este fáradtra száradt fakapuját.
Kép forrása: Pinterest
