Egy órával később kopognak. Van csengőnk, de az érkező nem használja.
– Szia! – mondja egy lány, amikor kinyitom az ajtót. – Nem akartam csengetni, hátha alszik a beteg.
Fekete, rövid hajú, kék szeme hatalmas. Arca hosszúkás, jól áll neki az egészen fiús frizura.
– Nelli? – kérdem, mintha nem akarnám elhinni.
– Igen! Bár be kell vallanom, hogy ezt a nevet szeretem jobban, az első nevem Martina, ahogy a gyűrűben láttad. Nem is értem, miért azt vésettük bele…
Erre a mondatra hirtelen elkomorodik, de aztán összeszedi magát.
– Gyere be, a becsületes megtaláló izgatottan vár.
Nelli megint mosolyog. Olyan az arca, mintha mindig derűs lenne, vagy képes lenne magára húzni a végtelen jókedv álarcát. A szemében azonban van valami, amitől tudom, valami nem kerek, és általában jók a megérzéseim.
Megtörli a lábát, és csendesen azt mormogja, hogy reméli, egy falevélen csúszott meg a ház előtt, nem kutyaszaron, még akkor is, ha az szerencsét jelent.
Noémi kuncog. A füle Dumbóéra hasonlít, mert mindent hall, amit nem kellene, és most persze a csúnya szó tetszik neki, ugyanis ő nem használhat ilyesmit. Bezzeg a vendégre nem szólhatok rá, ezt viccesnek találja.
– Én is remélem! – közlöm, mert valóban örömmel töltene el, ha nem kellene utána takarítanom.
Belép, szétnéz, nem veszi le vékony kabátját. A cipőjét viszont igen.
– Kérsz egy kávét? Limonádét vagy bármi mást inni? – kérdem jó házigazda módjára.
– Torta nincs! Apa elfelejtette – szólal meg a lányom.
– Torta? Szülinapja van valakinek? – faggatózik a vendég és tekintete megpihen a kanapén heverő dumagépen. Finoman jelzem neki, hogy nem kell mindenbe beleszólnia, de el van bűvölve a jövevénytől.
– Nekem volt. Aztán lángost ettünk a parton. Apa, kaphatunk kólát?
– Te nem, de Nelli igen. Vagy valami mást?
– Nem, a kóla jó lesz! Köszönöm.
– Neked miért ilyen rövid a hajad? Te nem lány vagy? – hangzik el az újabb kérdés. Szeme csillog a láztól, de beszélni nem restell. Elpirulok.
A csaj felnevet, látszik rajta, hogy tetszik neki a kérdés.
– Téged hogy hívnak? – teszi fel a kérdést, miközben letelepszik mellé. Farmerja lyukas a térdén, jobb karján vagy fél tucat karkötő van.
– Noéminek. Most beteg vagyok. A limonádétól, amiben jég volt.
– Fáj a torkod? Talán az anyukádra kellett volna hallgatnod, és nem kellett volna hideget innod.
– Honnan tudod? Anya nem tudott már szólni…
Nelli hallgat. Látszik rajta, hogy zavarba jön, mert nem érti a választ.
– Íme, a kóla, neked kicsim egy kis almalé. Lassan idd! – teszem le a tálcát, majd a lányra nézek. Elképesztően szép szeme van. El lehet veszni benne, olyan kék.
– Akkor koccintsunk a szülinaposra! – mondja. Koccintanak.
Noémi felül. Hosszan az arcába néz, majd szemrebbenés nélkül folytatja az előbbi párbeszédet:
– Biztos, hogy lány vagy! Van fülbevalód meg a cicid is nagy.
Kirobban belőlünk a nevetés. Ezt én se mondhattam volna különbül. Formás csaj, és nem tudom tagadni, hogy alaposan megnéztem a fenekét is. Izmos, gömbölyű. Hónapok óta nem voltam nővel, már egy barackra is gerjedek. Próbálok nem gondolni rá, de nagyon hiányzik a szex.
– Tyűha! Neked aztán jó kis szöveged van! Na, meséld el nekem, merre volt a gyűrűm? Nem hittem volna, hogy valaha is előkerül. Feltúrtuk érte a partot, de nem lett meg. Gondoltam, fémkeresővel kellene, de aztán elmaradt.
– Mi az a fémkereső? – Tudtam, hogy kíváncsi Fáncsi meg fogja kérdezni.
– Amivel elvesztett tárgyakat lehet keresni. Olyanokat, amik fémből vannak.
– Világos! Te hogy veszítetted el gyűrűd? Leesett az ujjadról? Nagy volt?
A lányra nézek, és látom, hogy szeme sarkában megint megül a bánat. Mielőtt rászólhatnék Noncsira, válaszol.
– Egyik este kimentünk a vőlegényemmel a partra. Képzeld, neki is szülinapja volt, ahogy neked. Úgy döntöttünk, úszunk egyet, mert nagyon meleg volt. De még vetkőzés közben leeshetett, én meg azt hittem, hogy a vízben tűnt el.
– Hozom is, jó? – Felállok. Kikeresem a fiókból és átnyújtom a lánynak. Remeg a lába, látom, sőt az egész teste reszket.
– Minden rendben? – kérdem.
– Persze! – mondja és elveszi a gyűrűt. Nézi, aztán kigördül egy könnycsepp a szeméből.
– De hát meglett! Ne sírj! – nyúl felé a lányom, és megsimogatja az arcát. – Látod, megtaláltam neked, ne legyél szomorú!
– Tudom, kicsikém, nem vagyok szomorú. Boldog vagyok.
– Anya is mindig ezt mondta, de ez nem volt igaz! Ha valaki szomorú, akkor sír. Ha nem szomorú, akkor nevet.
Hallgatunk.
– Köszönöm szépen! Igazad van! Én már nem is vagyok szomorú, csak hirtelen eszembe jutott valami. Viszont hoztam az én becsületes megtalálómnak csokit! Szabad? – néz rám, miközben finoman megtörli a szemét.
– Persze, nyugodtan, bár nem hiszem, hogy a beteg bírna enni.
– Bírna! – kiáltja Noncsi. A vendég belenyúl a táskájába és egy óriási, nem szokványos méretű Kinder tojást vesz elő.
– Hű! – hökkenünk meg mindketten.
– Ebben akár egy csirke is elférne! – jegyzem meg. A kislányom bontogatni kezdi, közben a vendég felhúzza az ujjára a gyűrűt. A szájába harap, és minden igyekezete ellenére megint könnyes lesz a szeme.
– Egy kirakó van benne! – visít fel valaki a szobában, akiről eddig azt hittem, lázas beteg.
– Kirakjuk? – néz a lányra, mintha én ott se lennék.
– Noná! Egyértelmű.
Nézem őket, ahogy összedugják a fejüket és forgatják az apró lapocskákat. Hirtelen belém hasít a fájdalom. A jelenet olyan meghitt és ismerős, hogy legszívesebben felordítanék a fájdalomtól.
– Ne siessünk! Igyunk! – irányít a vendéglátó, ahogy máskor is.
– Igenis, főnök! – kacag a lány. – Iszunk, aztán folytatjuk.
Ezer éve nem volt ilyen hangulat a lakásunkban. Ezer éve nem éreztem, milyen csodálatos dolog, ha egy nő van az ember közelében. Egy igazán gyönyörű és kedves nő. Elszégyellem magam, ezért felállok, és kimegyek a konyhába egy kis nápolyiért. A konyhapult előtt nagy levegőt veszek, és az jár a fejemben, de jó lenne, ha még mindkettőnknek része lenne örömben. Olyan örömben, amit egy csodálatos lány jelent, akit szerethetünk mindketten.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
