Éva már nem számolta a napokat. Hogy mióta élt a kórházban, maga sem tudta pontosan. Csak abból vette észre, hogy hétvége van, hogy kevesebb orvost látott, de látogatót is. Régen azt hitte, az emberek, ha szeretnek, ha nem, bent ülnek hozzátartozójuk mellett, még akkor is, ha ez nem tűnt másnak, csak várakozásnak.
Ő is Attila ágya mellett üldögélt, és várt. Arra, hogy férfi csendben feladja és elmenjen. Huszonkét éve volt a társa, mellette vált kislányból nővé, de eljött az idő, amikor már ki kellett mondania: Attilának kín a földi világ. Kín minden perc, mert már nem jár idelent, csak a fájdalom rója megállíthatatlan köreit teste futópályáján. Agydaganata volt, megműtötték, és nem adták fel. Mindketten tudták, hogy egy ilyen műtét nem játék, de van esély a gyógyulásra. Hónapokig úgy is volt, aztán a szervezete máshogy döntött. Az életerős, örökmozgó férfi egyik pillanatról a másikra fél oldalára lebénult. Alig volt negyvenöt éves. Lányai még nem érettségiztek, egyikük se táncolt még a szalagavatóján, de mindketten megélték apjuk haldoklását. Éva úgy döntött, az utolsó időket a férje mellett tölti. Aludt már széken, a szomszéd ágyon, de az ágy mellett is egy takarón. Maga se értette, hogy engedték meg neki, talán amiatt, hogy Attila cége korábban támogatta a kórházat. Más előnyt nem élvezett, de neki elég volt, hogy ott lehetett.
A fáradt, halállal szórt levegőben sose volt egyedül. A szomszédos ágyon egy nő feküdt magán és a világon kívül. Hogy hogyan került oda, nem mondta senki, nem látogatták egyszer sem, de amikor betolták, látta, hogy nincs rajta ruha. Csupasz testét egyetlen lepedő fedte a nyári forróságban. Amikor leemelték a hordágyról, és odapillantott, akkor látta félrecsúszni a lepedőt, amely alól kilátszott csupasz hasa, melle és öle. Nem volt öreg, negyven is alig, de lelke épp földi világon kívüli ösvényeken kóborolt. Évának eszébe jutott az a tanítás, amely szerint előre megválasztjuk, milyen testben és sorsfeladattal akarunk megszületni. Vajon ez a nő miért ezt választotta? Vagy az ő férje mi okból gondolhatta úgy, hogy jól lesz, ha egyedül hagyja őt meg a lányokat? Ezt megkérdezni már nem tudta, de Attila, aki maga volt a földön járó racionalitás, biztosan nem tudta volna megválaszolni. Érteni se értette. Gond nélkül kinevette volna.
Most, amikor ott feküdt a pecséttel ellátott klórszagú ágynemű között, nem is volt fontos. Olykor bejött egy nővér, kérte, hogy menjen haza, mert pihennie kellene. Vagy frissüljön fel, vegyen be egy altatót, és felejtse el órákra a kórházat. Nehezen tudta megtenni. Messze volt a Kútvölgyi Rákospalotától, és attól félt, minden perc számít. Ha Attila kinyitja a szemét, ha magához tér, és nem látja őt ott, egyedül, szomorúan fog elmenni. Nem, fogni akarta a kezét. Huszonkét éve ismerte és szerette, hogy hagyhatta volna, hogy magányosan lépjen a végtelenbevezető ösvényre? Tudta, hogy el akar menni, ezt az orvos is rég megmondta. Tudták a lányok is, akik minden este bejöttek öntudatlan apjukhoz, de főleg Évához, mert őt nem akarták elveszíteni. Látták, hogy anyjuk nem vesz részt a világ történéseiben, mert az ő világa már csak a kórházi szobára korlátozódott. Nem törődött a hajával, amit máskor oly gondosan ápolt, és a körmeit is hagyta lenőni, csakhogy minden percben a férje mellett lehessen. Hátha adatik nekik még egy boldog pillanat, amelyben egymásra nézhetnek, és láthatják egymás arcát. Csak még egyszer. 
Éjszaka sose volt könnyű. Nappal, amíg még sütött a nap, vagy világos volt kevés fénnyel is, minden reménytelibbnek látszott. De az este a nyújtózó árnyaival olyan volt, mint egy polip, amely megpróbál elérni mindent és mindenkit, aki a közelébe jut. Este mentek el a legtöbben. Vacsora után vagy hajnalban.
Attila mellett egy vak bácsi feküdt, aki egész nap egy rongyot morzsolgatott. Olykor zenét hallgatott, mindig mulatóst, mert azt mondta a nővérnek, attól fiatalnak érzi magát. Hiába mosolygott, érezhetően félt. A kendőcske azonban megnyugtatta. Pizsamája bal alsó zsebében tartotta, és időnként kitapogatta megnyugvásul. Éva gyakran oldalvást pillantott rá, és mindig elmosolyodott, ha az öreg szinte ránctalan arcára tévedt tekintete. Egyik este bejött a nővérke, és azt mondta, ideje megmosdania. Hívott egy másikat és finoman, lassú mozdulatokkal lecsutakolták a vékony, inas testet. Éva nem bámulta, de nem bírta ki, hogy ne nézze végig. Hogy nem küldték ki, ez azt jelenthette, már láthatatlanná vált. Amikor az öreget szárazra törölték, hártyavékony bőrére tiszta pizsamát húztak. Azonnal az volt az első kérdése, hogy van-e zseb a pizsamán, de a nővérek kinevették, és annyit mondtak, ne flancoljon. Örüljön, hogy tiszta és jóillatú. A férfi nem mondott semmit. Miután kimentek, tapogatózni kezdett. Száraz bőre sercegett a lepedőn. Óvatosan felült, és az ágy melletti asztalkára vándorolt a keze. Olyan ideges volt, hogy Éva érezte, hogy baj lesz belőle. Rájött, hogy a nyugtató kendőcskéjét keresi, amit nem tudott zseb híján megnyugtató helyre tenni. Ekkor felállt, közelebb lépett, és a gyér fényben megpillantotta a szürke rongyot az ágy legvégében. Felkapta és az öreg kezébe nyomta. Az a sóhaj, ami kiszakadt a férfiból, felért a boldogsággal. Elsuttogott egy köszönömöt, és mély álomba szenderült szinte azonmód.
Éva kinézett az utcára, látta, hogy el-elsuhan egy autó, aztán egy repülő zúgása törte meg a csendet, majd a kórház kirepült a világűrbe, oda, ahol nem élnek csak boldogok és egészségesek.
Másnap reggel a főorvosasszony magához kérette az asszonyt. Halkan, kissé színtelen hangon közölte, hogy ideje nagyobb dózisú fájdalomcsillapítót adni Attilának. Szeretett volna tiltakozni, de leintette. Ő nem látta, hogy férje szenvedett volna, de nem akart vitatkozni.
Estére várta a lányokat, megbeszélték, hogy együtt vacsoráznak a folyosón, és beszélgetnek egy keveset. Egyszerre érkeztek meg, még a lépéseiket is egymáshoz igazították a lépcsőn. A kisebbik befonta a haját, és egy könyvet szorongatott, a nagyobbik pengevékony szájjal próbált mosolyogni az anyjára. Megölelte őket, és sejtette, hogy vékony testükből elszállt a bátorság, ahogy a kórház kapuját átlépték. De belül erősek voltak.
– Együnk! – mondta nekik. – Hoztál szalvétát? – fordult az egyikhez.
– Igen, anya, tudod. És ha elfelejtettem volna, akkor is szóltál hatszor.
Bólintott. Igaza volt a lányának, túl sokszor ismételte meg a fontosnak hitt dolgokat. Megterített, és nekiláttak a szendvicseknek. A nem egészen friss rozskenyér megpunnyadt a szájukban, de a paradicsom jólesett a sonka és a sajt mellé. A kisebbik nem sokat szólt, bár érezhetően nyugtalanította valami. Ide-oda röpködött a tekintete, de egy-egy elhaladó látogatón kívül nem látott senkit. Megérzett valami ismeretlen árnyat. Már egyikük se panaszkodott a szagokra, az elmúlt hónapokban megszokták, ismerős és elfogadott közeg lett életükben a kórház.
Amikor befejezték, Éva összesöpörte a morzsákat, aztán egy nedves törlőkendővel tisztára törölte az asztalt. A lányok összenéztek. Épp, mint otthon, gondolták.
– Gyertek, köszönjetek el! – mondta nekik.
A lányok engedelmesen felálltak, és elindultak apjukhoz. A szobában az öreg vak férfin kívül nem volt senki. Köszöntek neki, majd az egyik a haldokló jobb oldalára, a másik a balra kucorodott. Egyszerre fogták meg a kezét. Éva nagyot sóhajtott, amiben volt egy csipetnyi bosszankodás. Nem fért oda a férjéhez, nem volt helye mellette. Ezért félig a válla mögé állt, és lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát. Abban a pillanatban, az érintéskor valami földöntúli boldogság járta át a testét. Ők négyen egyek lettek másodpercekre. Szinte szégyellte, hogy örvend legbelül. Rápillantott Attilára, és látta, hogy egy apró sóhajjal eltávozik a lelke. A lányokra nézett, és mindhárman elmosolyodtak. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudják, az élet megadta magát, és elvándorolt egy szűk sikátoron át az ismeretlenbe.
Kép forrása: Pinterest
