Kevés olyan nő van a magyar történelem és irodalom nagykönyvében, mint Szendrey Júlia, akire kollektív átkot szórt a nemzet, és lassan kétszáz év elteltével próbál meg lassan rehabilitálni. Pedig a fiatal özvegynek csak az volt a vétke, hogy a gyászév letelte előtt pár nappal férjhez ment. Az emberek nagy többsége akkor is, és talán most is úgy érzi, hogy a nemzet özvegyévé kell tenni valakit, ha olyan ember megy el mellőle, akit tiszteltek és szerettek országszerte. Gondoljunk csak bele, adva volt egy tizennyolc éves lány, aki a megyebálon megpillantja a költőt, akinek már ismerte a hírét. Nem hatotta meg különösebben, külsőleg Petőfi nem is volt különösebben jóképű, fess férfi.
Júliában csak később tisztultak ki az érzelmek, és a verseiben tisztelt, lánglelkű, hirtelen természetű költőt ezután kezdte csak elfogadni. Sose volt egy mindennapi teremtés, mert azt terjesztették róla, hogy szivarozott, nadrágban járt, bár erről a pletykáról egy olyan ismerőse tehetett, aki erősen féltékeny volt rá, forráskritikával kell kezelnünk ezt a tényt. Mégis a legbátrabb tett, amit ma talán díjazunk, de akkor véteknek számított, hogy Júlia szembe szállt édesapja akaratával, akinek esze ágában sem volt hagyni, hogy lánya egy országosan ismert, de csélcsap költő felesége legyen. Valljuk be, Petőfinek jövedelme se volt, állandó lakása sem, folyton barátoknál szállt meg, ha az országot járta. Szendrey Ignác nem repesett a boldogságtól.
Júliát azonban elkapta és megforgatta a szerelem, és talán a jegyesség hónapjaiban és a házasság rövid ideje alatt boldog is volt. Petőfi olyan társat talált maga mellé, aki elbírta őt, aki mellett kiteljesedett, aki támogatta forradalmi törekvéseit. Nem kis dolog volt ez abban az időben, és ma se lenne, mert a legjobban szeretett embert kevesen engednék szívesen az ágyúk és puskák kereszttüzébe. Júliát azonban más fából faragták, és terhesen is, barátoknál megszállva a forradalom kitörése után se tartotta vissza a férjét.
Amikor Petőfi eltűnt a segesvári ütközet során, mindenki sejtette, hogy odaveszett, de ő fél éven át kereste. Édesapja mindannyiszor, amikor hazalátogatott, az orra alá dörgölte, hogy rosszul választott, és férje valószínűleg előle és gyerekük elől menekült el. Ezt nem bírta hosszan hallgatni, ezért visszafutott Pestre, ahol egyre szerényebb körülmények között kellett élnie. Abban a világban egy nő nem dolgozhatott csak úgy, nem tarthatta el magát kétkezi munkával, és a barátok, köztük Arany János sem hallotta meg Júlia segélykiáltását.
A reménytelenség és kiszolgáltatottság Szendrey Júliát egy olyan házasságba sodorta, amely boldogtalanná tette élete végéig. Horvát Árpád nehéz természetű ember volt, és az alig huszonkét éves, fiatal anyának nem volt más választása, ha önmagára és gyerekére gondolt. Honnan sejthette volna, hogy férje beteges vágyai tönkre teszik azt a házasságot. Ő csak abban bízhatott, hogy Horvát jó férje lesz, hiszen nagy Petőfi-rajongó hírében állt.
Júlia befelé figyelő, csendben írogató nő lett. Életében 23 verse jelent meg, és kortársai is elismerték tehetségét. Egyedi hangvétele kiemelte a többi költő közül, de mégse moshatta le magáról a bélyeget: ő volt az a nő, aki eldobta az özvegyi fátylat, ő volt a hűtlenség mintaképe. Verseiben ritkán írt a szerelemről, ez a korabeli nőknek nem illett, inkább belső vívódásait örökítette meg, vagy finoman emlékezett a múltra egyszer se említve első férje nevét. Szült négy gyereket és egy ideig nevelte fiát, a megzabolázhatatlan Petőfi Zoltánt is. Kezdetben talán még boldog és nyugodt is volt, ha a külvilág döfései nem értek hozzá. De az egyetemi tanár szexuális kicsapongásait már nehezen viselte.
Szendrey Júlia fordításban olvashatták először a magyar olvasók Hans Christian csodálatos meséit.
Júlia rövid élete során kevés boldogságot élt meg. De bátorságával, elszántságával és tehetségével kiérdemelte, hogy végre elfogadja és megértse ez az ország. Mindig Petőfi szerelme és felesége maradt, mert élete utolsó pillanatáig őt szerette. Hogy a világ másképp gondolta, elítélte, az a korabeli társadalom dolga, ma már tisztelettel és szeretettel kell beszélnünk erről a különleges asszonyról, akinek alig jutott harminckilenc év.
Érzéseiről így vallott halálos ágyán atyjának írt levelében:
„Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
Szendrey Ignác gondoskodott lánya temetéséről, de sírkövére lánykori nevét vésette.
Ez a kivételes asszony, akinek életét merő pletyka és rágalom övezte, ma Fiumei úti sírkertben pihen fiával, sógorával és Petőfi Sándor szüleivel.
Íme egyik verse, amelyben boldogtalanságáról mesél:
Ne higyj nekem
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.
Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.
Pest, 1856. október 10.
Kép forrása: Pinterest
