Nőnapon vajon mi járhatna egy nő fejében, mint az, hogy tulajdonképpen ő mióta nő? Persze ez is amolyan női belegondolás, mert az ember vagy megéli, hogy annak született, azzá alakult, vagy egyszerűen érez, szeret, öltözködik és teremti meg a maga világát, ahogy tudja.
Kislányként én mindenkire fel tudtam nézni, aki kicsit is idősebb volt nálam. Anyám mindig fiús frizurát vágatott nekem, szemüvegem volt, és nem járatott sokat szoknyában, kivéve jeles napokon vagy lakodalomban. Hiába kérleltem, nem lehetett hosszú hajam. Nem voltam vadóc gyerek, de tesze-tosza sem, sokszor álltam ki a magam és mások igazáért, de csak úgy szőrmentén. Otthon szinte soha. A hétköznapokban csodáltam a színésznőket, énekeseket, de mindennek a csúcsa számomra a Savaria táncverseny volt, ahol szebbnél szebb ruhákban pörögtek-forogtak a gyönyörű nők. Évekig táncos akartam lenni, de ezért egy lépést se tettem, inkább csak ábrándoztam a színpadról.
Édesanyám nem volt igazán nőies teremtés, a mi házunkban nem voltak cserepes virágok vagy apró porfogó mütyürök a polcokon. Sok finomságot és kedvességet nem tapasztaltam a részéről, ezért mindig elképedve bámultam, ha bálba készült, és végre ruhát vett fel nadrág helyett. A mintám így nem ő volt, de akadtak sokan körülöttem, akiket rajongva figyeltem. Hát kell-e jobb példa a csodálatos Audrey Hepburn-nél vagy Hugonnai Vilmánál, az első magyar doktornőnél, akiről életem első csíkos könyvében olvastam. Aztán jöttek a többiek: Szendrey Júlia, Elizabeth Barrett-Browning vagy Teleki Blanka. Mind kivételes nő volt a maga idejében. Azt, amit nem kaptam meg a hétköznapi életben, megadta nekem az irodalom, és ezért otthon voltam ám én nőkben rendesen. Viszont szerettem volna egy idő után úgy öltözködni, ahogy egy vérbeli nő. Mi hiányzott az életemből tizenkét évesen? Megmondom: egy magassarkú cipő, amit sehogyan se akartak megvenni nekem. Hiába vettem erőt magamon és megtagadva mindent, hízelegtem, apám csak ingatta a fejét, és közölte, hogy feleslegesen töröm magam.
Aztán valahogy megtörtént a csoda, mert anyám valamiért nem tudott velünk jönni, így ketten buszoztunk be a szomszéd nagyvárosba, ki tudja már miért. Egy biztos: onnan én egy fekete, mai szemmel nézve cseppet sem csinos, kissé öreges cipővel tértem haza. Anyám álla leesett, de nem szólt semmit. A világ legszebb Manolo Blahnik cipője se ért volna fel az enyémmel, amiben vasárnap sétálni mentem. Igaz, hogy feltörte a lábam, de hogy zavart volna, amikor iskolanap volt, és én azon a márciusi napon páváskodhattam csodás szerzeményemben?! Talán ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor megértettem, mit jelent igazi nőnek lenni. Csak egy cipő volt, de segített… Mégse történt akkora változás, mint azt valaki képzelné, mert a mindennapok csak nem bírták el az én cipőmet, a lábam sem, és amikor kinőttem, el is felejtettem egy idő múlva.
A nőiesség később már abban nyilvánult meg szerény kis életemben, hogy azt lestem, ki tetszik a fiúknak. Nem voltam túl kelendő, mert mint mondottam, a fiús frizura, no meg a fejemet elárasztó pattanás-cunami nem tett vonzóvá. Kellett pár év, amíg úgy-ahogy kikupálódtam. A szoknyát azonban kerültem. Úgy gondoltam, az se rossz, ha vannak fiúbarátaim, belevaló vagyok, hozzám fordulnak tanácsokért, közben meg jókat nevetünk. A ballagás előtt változott meg minden, amikor megjelent életemben a szőke herceg. Te magasságos ég, de szép fiú volt! Együtt írtuk a ballagásra szánt beszédet, de én alig tudtam koncentrálni, mert a valóban szőke és hullámos hajú, kék szemű Attila minden gondolatot kikergetett a fejemből. Miatta, és csakis miatta, no meg azért, mert maradt egy kevés fekete ruhaanyag egy másik ruha után, készült el életem első miniszoknyája.
Úgy éreztem, már ezért érdemes volt élnem. Felvettem hozzá egy fekete, hátul csíkkal díszített harisnyát, és már készen is volt a Wonder Woman. Kár, hogy a csodanőt a herceg nem vette észre. Persze kedves volt, és szokás szerint sokat nevetett velem, de mint nőt nem méltatott figyelembe venni.
Maradtak a könyvek, a filmek és a lassú magamra találás. Viszont ettől kezdve már egyre többször öltöztem lánynak, és büszke voltam jó lábaimra. Másra nem, de a virgácsaimra igen.
Nőnap van. Egyszer egy évben, pedig mi nők igazán megérdemelnénk olykor pár pótnapot is. Vállunkon visszük a családot, a gyereknevelést, a háztartást, közben meg karriert építünk, gyereket szülünk, igyekszünk ezer szerepben helyt állni. És van, amit biztos nem tennénk soha, ha rajtunk állna: elkerülnénk minden háborút, mert tudjuk, hogy a békénél, a csendnél, a nyugalomnál és magánál az élet szereteténél nincs fontosabb a világon. Nincs annyi pénz, nincs akkora hatalom, ami miatt beáldoznánk férjünket, apánkat, fiunkat vagy fivérünket.
Boldog nőket, boldog Nőnapot kívánok mindenkinek!
Kép forrása: Pinterest
