Leszámítva, hogy a ma embere egyetlen egy gondolatot sem bír a fejében tartani, mert kikívánkozik a száján, nehéz megérteni, hogy a gyerekeket miért nem illethetjük kritikával. Itt nem a sértésre, bántásra, gonosz megjegyzésekre gondolok, hanem azokra, amelyek határt szabnak nekik, vagy új utakra terelik, terelhetik őket.
Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy úton-útfélen kritikán aluli módon viselkednek. Rúgnak-vágnak, mindenre felmásznak, tépnek, zúznak és a szülők kedélyesen mosolyogva hagyják, mert miért ne tennék, hisz ettől kreatív a gyerek, no meg kíváncsi, és ezzel el is van intézve a nevelés. A nevelés sosem volt egyszerű, ezért ma már elébe megyünk azzal, hogy sokan mellőzik is. Tisztelet a kivételnek, de egyre többször fordul elő, hogy a mai gyerek nem hallotta még a nem szabad, ne tedd, ne nyúlj hozzá, ne bántsd, nem a tied kifejezéseket. Régen erre azt mondták, sok a tiltás, ma viszont épp a ló túloldalára estünk. Manapság a gyerekek azzal a felkiáltással, hogy kicsik, hogy nem értik a dolgokat, gyakorlatilag bármit megtehetnek. Beleszólhatnak mindenbe, kéretlenül véleményt mondhatnak a felnőttekről, utasítanak bárkit, függetlenül attól, ismerik-e. A szülő, aki időközben, valamilyen megmagyarázhatatlan módon a gyerek szolgálója lett, azzal védekezik, hogy szeretetből teszi. Szeretetből engedi, hogy rugdalja őt, hogy toporzékoljon a boltban, pedig nem a dackorszakban van már. Hagyja futtkározni az étteremben, cukrászdában, boltokban, összefogdoshat mindent, és ha valaki szólni mer, akkor leszedik a fejét. Ma a gyerek zavarhatja bármikor, bármiben a felnőttet, utcán, otthon, moziban, mert nem merik neki azt mondani, hogy maradjon nyugton, figyeljen, ne beszéljen folyamatosan, és urambocsá’ köszönjön.
Köszönni úgy, ahogy korhoz, nemhez, helyzethez illene, szinte alig tud valaki. Aki nem hiszi, álljon meg egy óvoda, iskola előtt, és figyelje meg, hányan köszönnek az ismerősök, szomszédok gyerekei neki vagy másoknak. Persze, reggel van, meg álmosak, de délben is ugyanez a helyzet, délután szintúgy. Ma egy gyereket nem szabad kritizálni, mert az az első, hogy összetörik a lelke. Én nem hiszem, hogy a mai gyerekeknek ennyire törékeny lenne a lelkük, viszont a mai szülők elképesztően gyengévé, szánalomraméltóvá teszik őket, mondván, szegény, nehéz a táskája, sok a tanulnivalója, nagy a nyomás rajta, ezer módon kell teljesítenie, ezért nem akarja nyaggatni holmi neveléssel.
Azt viszont elfelejtjük belekalkulálni, hogy azon túl, hogy a tananyag sok és felesleges, mi teszünk még rájuk bőven, hiszen járjon csak a gyerek sportolni, szolfézsra, agyagozni, táncolni és ezer más dologra. Lökjük egyik szakkörről a másikra, mert az angol se maradjon ki, de az informatika se. Ha óvodás, menjen csak iskolaelőkészítőbe, ha alsós, akkor ússzon, focizzon, sakkozzon, furulyázzon, ha felsős, akkor meg tanuljon annyit, hogy majd belefullad.
Mindebben benne van az is, hogy ma már sok családban van minimum három gyerek, azzal a hárommal érdemben nehéz foglalkozni, hisz a szülők is dolgoznak, leterheltek, ezért megfizetik a gyerek terhelését, mondván jót akarnak nekik. Vajon egy gyerek manapság mennyit van otthon iskola után? Mennyi időt tölt beszélgetéssel, meséléssel, az élmények feldolgozásával? Vajmi keveset, mert mire hazajut, a szülők fáradtak, hagyják tévézni, telefonozni, csakhogy csendben legyen. Hány gyerek álmodozik hanyatt fekve az ágyán délutánonként? Van-e még olyan, aki ábrándozik arról, milyen lehet a világ, amit nem ismer?
Így nem marad idő, hogy megtanuljon orrot fújni, cipőt kötni, és nem túlzás azt mondani, hogy nem egy és nem kettő hét-nyolcéves gyerek nem tudja megtörölni a fenekét vécézés után. Azért nem, mert megcsinálják helyette. Felvágják nekik a húst, a tányérból kézzel eshetik a sültkrumplit, mert a Mekiben is úgy szokták, és tunkolják kenyérrel a levest (Nem a szaftot, vagy főzeléket!), mert otthon nem kell kanállal enniük. Vannak bizonyos dolgok, amelyekben a 21. század gyereke okosabb, mint a régiek, de ez nem az önállóság. A szalvéta használata, a vécé lehúzása, az udvariasság, a taknyos orr megtörlése, a köszönöm, kérem, szívesen kimondása egyre inkább háttérbe szorul.
Mindezek után, ha azt meri mondani valaki egy gyereknek, hogy ne rohangáljon, ne tolja a kismotorját a lábára, akkor a szülő támad, és eljátssza az anyatigrist, mert neki az a dolga, hogy megvédje a gyerekét. Természetesen az is, de a nevelés is a dolgai közé tartozna.
Mi lesz azzal a társadalommal, amelynek tagjai egész felnőttkorukig nem hallottak kritikát? Mi történik, ha nem mondjuk nekik, hogy a munkád nem elég jó, hogy lehetnél igényesebb, precízebb? Akkor teszünk jót, ha folyamatosan álnegédesen dicsérünk? Félreértés ne essék: a dicséret jó, fontos és mindenkor hasznos. A jó dicséret, nem a semmitmondó.
Ugyanennyire fontos azt is közölni a gyerekkel, ha valamit rosszul csinál, hisz abból tanul. Ha senki nem mondja neki, hogy a napocskának nincs szeme és szája, hány éves koráig fogja rajzolni? Ha senki nem mondja, hogy nem csapkodjuk a másik fenekét, hogy ne vágjunk a másik szavába, mert az is ugyanolyan fontos, amit ő mond, akkor honnan fogja megtanulni? Kitől fog türelmet, elfogadást tanulni, ha nem tőlünk? Ez elsősorban a család feladata. Nem az óvodáé és iskoláé, mint oly sokan hiszik.
A legtöbb dolgot utánzással sajátítunk el. Ide tartozik a beszéd, a másokkal való bánásmód, másokat érintő kritikánk. Higgyük el, hogy a gyerek nagyrészt úgy viselkedik, ahogy otthon tanulja. Hat rá a környezet, a barátok, de legfőképp az otthoni minták dominálnak. Ezért nem hallja elsőre a gyerek, ha szólnak hozzá, hiszen megtanulta, hogy még ötször megkérik. Azt is, hogy a kiabálás természetes, ezért ő is kiabál a többiekkel. Ha otthon mindig nyerni hagyták egy játékban, nem fogja tudni, mi a kudarc, mit jelent más győzelmét látni, és tombolni fog, ha nem nyer. Hányan meg hányan sírnak egy egyszerű játék végén, mert eddig csak abban volt részük, hogy ők győztek. Nem hazudhatunk végtelenségig buborékvilágot a gyerekeinknek azzal, hogy még kicsik, ráérnek megtanulni. Meddig érnek rá? Addig, amíg az első nagy szerelmi csalódást nem tudják feldolgozni és önmagunk ellen fordulnak? Vagy, amikor rájönnek, hogy nem különlegesek, és nem veszik el őket arra a különleges egyetemre, ahová jelentkeztek? Ekkor rájuk szakad az ég, és ennek súlyát nem bírják megemészteni sokan.
De ha egész életükben azt hallják, hogy szabad és tudni is kell veszteni, hogy hibázni nem bűn, és vannak helyzetek, amikor lehetőség adódik a javításra, akkor valószínűleg könnyebben elfogadják majd, hogy a világ nem rózsaszín, amelynek közepén ők ülnek és várják a rajongó, elismerő szavakat.
Időnként le kell húzni a földre a gyerekeinket bármilyen szépek és okosak, mert a világ nem lesz tekintettel erre a nagyon sok nagyon érzékeny és borzasztóan nagy egyéniségre. Szüksége van a bolygónak közepes, egyszerű lelkekre is, olyanokra, akik beleférnek a tucatba. Merthogy ezekből van a legtöbb, hiába mondunk mást, csak a gyerekek csalódását növeljük.
Nem, a lélek nem akkor törik össze, amikor azt mondjuk neki, hogy a rajzod, az írásod nem elég szép, hanem akkor, ha hazudunk neki, és jön majd valaki, aki szembesíti őket az igazsággal. Az jobban fog fájni.
Ne féljünk építő kritikával illetni a gyerekeinket!
