Az az ominózus este után, amikor Noémi éjnek évadján alvajárást produkált, rájövök, hogy az élet, amely feleségem halála után maradt nekünk, egyáltalán nem olyan könnyen gyógyuló, mint ahogy hittem. Egy feleség, egy anya elvesztése mindenkiből más érzéseket vált ki. A gyógyulás folyamata is eltérő. A következő hetekben sokat beszélgetünk a lányommal. Elviszem szakemberhez is, aki azt mondja, a gyászév nem véletlenül egy év. Minden évszakot, ünnepet meg kell élnünk a szeretett személy elvesztése mellett, és csak akkor fogjuk megérteni, ha egyáltalán ez lehetséges, hogy tulajdonképpen mit is jelent a nemlét, és mit jelent az élet folytatása még akkor is, ha az kezdetben lehetetlennek tűnik.
Noncsi szeret Évi nénihez járni, a pszichológus kedves nő, nevetgél vele, és hagyja beszélni, rajzolni. Azzal nyugtat engem, hogy higgyem el, a lányom fel fogja dolgozni, főleg, ha mellette leszek. Azt is megkérdeztem tőle, szükség van-e arra, hogy okvetlenül legyen nő az életemben, azt felelte, hogy nem, ha én kiegyensúlyozottabb leszek, akkor Noémi is lassan elhiszi, hogy a világ lehet szép hely. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez így legyen.
Hetek múlnak el, mire feltűnik, hogy Nelli egyre elfoglaltabb, ami rosszul esik, mert végig azt gondoltam, fontosak vagyunk neki, de úgy látszik, mégsem. Persze, kirándulunk néha, és akkor jó együtt lenni, de mintha távolodna tőlünk. Nem merem megkérdezni, mert nincs jogom hozzá, hiszen van élete, és ez nem a mi életünkkel párhuzamos, maximum időnként merőleges. Aztán az oviban is történik valami, meg Nelli életében is. Mindkettőjükében ugyanaz. Szerelmesek lesznek. Noémi csoportjába egy új fiú érkezik, tudod, apa, olyan kék a szeme, mint a tied, mondja, szóval büszkének kellene lennem, ha nem lenne barna a szemem. Kristóf mindig Noncsi körül sündörög, olykor visz neki csokit, meg más apróságot. Szóval, lassan, de biztosan részese lehetek egy románcnak. Viccet félretéve, érzem, hogy ez a kisfiú többet ér minden pszichológusnál, nem azért, mintha lebecsülném őket, egyszerűen csak kéznél van, és élvezik egymás társaságát. Nelli esete nem ilyen egyszerű. Bevallom, picit több érzelemmel voltam, vagyok iránta, mint egy szimpla barátság, de ezt sose adtam a tudtára. Szinte minden nap beszélgetünk, de pár hete ez ritkulni kezdett. Nem kell zseninek lennem, hogy rájöjjek, valami megváltozott.
Egyik este felhív, azt mondja, el akar újságolni valamit. Másnapra megbeszélünk egy gyors találkát, még szerencse, hogy a húga nem tud róla, mert az az érzésem, figyel bennünket, bár ez nem egy film, amelyben mindenre ráérnek az emberek.
A munkahelye melletti aprócska étteremben találkozunk, ahogy egy könnyű ebéd mellett megtudok valamit, ami nem boldogság.
– Marci, neked akarom először elmesélni! – mondja ragyogó tekintettel. Úgy sugárzik, ahogy csak egy nő tud, ha új szerelem van születőben az életében.
Megáll a kezemben a kanál, és görcsösen igyekszem, hogy ne lássa rajtam, mennyire meg vagyok ijedve.
– Hallgatlak! – nézek rá, miközben megfújom a levesem. – Találgathatok?
– Persze! Alig várom! – kacag rám. Szép ez a lány, kedves és gondoskodó. Pontosan olyan, amilyenre minden férfi vágyna. Minden olyan, akinek gyereke van. Szabad egyáltalán így gondolkodnom, fut át a fejemen.
– Találkoztál valakivel, aki…– és nem fejezem be.
– Meleg, meleg… – nevet. – Aki mi?
– Aki megváltoztatja az életed?
– Igen.
– Hű, ez hihetetlen…Nem is mesélted, hogy randizol, bár éreztem, hogy valami új dolog van születőben.
Leteszi a kanalat és úgy nevet, hogy kis híján torkára megy a falat.
– Találkoztam, meg is változtatja, de nem úgy, ahogy te gondolod…Azt hiszem, arra én még mindig nem állok készen. Neked nem kell magyaráznom, miért.
– Tényleg nem. Most viszont már igencsak furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Szóval nem szerelem van a dologban?
– Jaj, te! Nem és mégis. Viszont visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam. Külföldre megyek egy évre kutatni, dolgozni, élni.
Nehezen sikerül mosolyognom. A paradicsomleves azonnal megégeti a nyelvem. Kipréselek egy gyatra vigyort, mert csalódott vagyok. Megint elveszítünk valakit, akit megszerettünk. Hogy mondjam ezt meg Noncsinak? Nem vagyok boldog, pedig a szemben ülő, sárga ruhás lány az, és én nem ronthatom el az örömét.
– Gratulálok! – jegyzem meg. – Mikor indulsz?
– Az a legrosszabb, hogy nem mertem elmondani nektek, mert féltem, hogy szomorúak lesztek. Kicsit ti lettetek a családom, és ezen ez az út se fog változtatni. Viszont nem mondhatok nemet, mert elképesztően nagy lehetőség, és bármennyire szeretlek titeket, a szívem még mindig szomorú…Az új körülmények meg az idő biztosan sokat fog segíteni. Legalábbis én ebben bízom. Örülsz azért?
– Jaj, ne haragudj, inkább a meglepetés vette el szavam. Persze. Mindenkire ráfér egy kis környezetváltozás.
– Skócia nem a világ végén van, de nekem mindig nagy szerelmem volt. Edinburgh-ban fogok dolgozni. Ki is jöhettek majd hozzám…Holnapután már ott is kezdek.
– Holnapután? Te jó ég, ez igen gyors!
– Tudom, nem akartam ilyen gyorsan, de ragaszkodtak hozzá. Így mennem kell, de ez nem jelenti, hogy nem fogunk beszélni gyakran. Igaz, hogy a közös programok most lecsökkennek, de ha megjövök, bepótoljuk, megígérem.
– Egy év! Nem a világ, de addigra már egy nagylányom lesz, és attól tartok, túlságosan megszereted majd a kinti életet. De ezt meg is értem. Kicsit fáj a szívem, hogy elmész, de nagyon örülök, hogy te örülsz.
A csend éket ver közénk. Szégyellem, hogy nem azt hallja, amit hallani akart. Önző vagyok és irigy, mert elmegy, mi pedig itt maradunk, pedig megszerettük őt. A leves után még egy ideig hallgatunk, aztán, hogy oldjam a kínos légkört, elmesélem, hogy Noncsi szerelmes. Mindent tudni akar, és ezzel a témával elvagyunk az ebéd végéig.
Hazafelé az jár a fejemben, hogy nem véletlenül kapom ezt a történést az életembe. Talán meg kell tanulnom, hogy nem kereshetek máshol támaszt. Hiába hívtam őt barátnak, majdnem anyapótlékot csináltam belőle. Lehet, hogy megérezte. Nincs jó kedvem, és még azt se tudom, hogy közöljem a kisasszonnyal, aki mostanában egyre szeszélyesebb, de én ezt a szerelemnek tudom be. A világ már csak ilyen. Jönnek-mennek az emberek, és lehet, hogy valóban úgy van rendjén, hogy addig vannak jelen az életünkben, amíg a lelkünk sebeire foltot nem raknak, és aztán eltűnnek, hogy újabb tépett szívekre leljenek.
No, ez csodásan költői volt, közben meg négy óra, és én majdnem elkések az óvodai szülői értekezletről. Ilyen egy apa sorsa…Fel kell vállalnom.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
