Borbála, nem Bori, Boris vagy mindenféle gügye becenév, amit nem tűrt volna el, kiállhatatlan asszony volt. Az a fajta, akit nem volt könnyű szeretni. Senkihez nem volt egy jó szava, és ha szólt is, csak bírált. Tőle még nem hallottak a szomszédok egy fia kedves megjegyzést se, belekötött az élő fába is. Az ismerősök azt mondták róla, egyszer agyonüti valaki, mert elviselhetetlen természete van.
Borbála ezen csak vigyorgott, és tudta, hogy a kés a párnája alatt, a balta az ágy végében és vékony acélzsinór nem véletlenül van jelen az életében. A pengeéles drótot minden este gondosan kifeszítette az ajtófélfa két széle között, és bízott benne, hogy egyszer valaki belesétál. Persze olyan, aki hívatlanul érkezik. Tulajdonképpen az egészre nem volt szüksége, mert szegény volt, nyomorúságos házába senki nem akart betörni, őt magát meg messziről se lehetett elviselni, nemhogy éjnek évadján, közelről.
Ő nem hitte magát gonosznak, hisz bizalmatlannak lenni természetes dolog. Hány meg hány esetben lehet hallani, hogy az öregeket kihasználják! Nem akart azok sorsára jutni, akiknek háta mögött összemosolyognak, és azt kívánják, bárcsak dögölnének meg egy szép szombat reggel, napkelte után.
Még a halállal is összecimborált volna, csakhogy meg ne közelítse. A lelkét dekára amúgy is eladta neki, amikor férjhez ment ahhoz az emberhez, aki verte húsz éven át. Amikor végre kilehelte a lelkét, ő elköltözött abból a házból. Nem akarta látni, miként fullad meg a torkán akadt csirkecsonttól. Miféle halál az ilyen, tette fel a kérdést sokszor, de mindannyiszor bólogatva annyit felelt önmagának, hogy amilyet Jóska megérdemelt: szánalmas és nehéz.
Az ura kigúvadt szemmel nézte, ahogy ő nem mozdul, és nem akarja megszabadítani a kíntól. Nem könnyen fulladt meg, pedig azt gondolná az ember, egy ilyen csont, ha elakad, pár percen belül végzetes lehet. Sokáig vergődött. Amikor végre átadta magát a Teremtőnek, Borbála még leszedte az asztalt, elmosogatott, és mentőt hívott. Az egyik mentős kissé furán nézett végig a patyolattiszta konyhán, de nem tett egyetlen megjegyzést se. Az asszony nem jajgatott, nem úgy nevelték, hogy kimutassa örömét, a bánatát meg semmiképp. Ez utóbbiról azonban szó sem volt.
Egy másik faluban, új remények nélkül folytatta életét, és továbbra se hitte, hogy a világban vannak jó dolgok. Talán a halál az, morogta, de csak a kutyának, ami árnyékként követte.
Arra azonban nem számított, hogy vele is történhet valami. Mindig vigyázott magára, kemény volt és határozott, de a kiömlő vízzel nem számolt. Az is a kutya miatt volt. Megbotlott benne, mert mindig rossz helyen nyúlt el, le is forrázta, miközben a fazekat elejtette. Nagyot esett, de akkorát, hogy mozdulni se bírt utána. Segítséget hívni nem akart, minek szánakozzanak rajta, vagy kinevessék, ezért fél napon át magában jajgatott. A kutya, az a nyüves jószág azonban kijutott a házból és addig ugatott a szomszéd kerítésénél, míg az megelégelte és átjött. Este nyolc is elmúlt, mire megérkezett a kocsi és beszállította az ügyeletre. Combnyaktörés, mondta az orvos, de meg se nézte rendesen. Majd ellátják, lökte oda, és már vette is a kabátját, mert randevúja volt egy elvált asszonnyal, akire rég szemet vetett. Holmi öregasszonyok nem gátolhatták meg, hogy végre valahára lefektesse, ha nem kéreti magát nagyon.
Borbála hangosan káromkodott, elküldte az orvost az anyjába, mondván, nem tudja a dolgát, és nincs benne emberség. Bár ez utóbbiról neki se volt fogalma, mégis jól hangzott, főleg két szentségelés közé ékelve. A doktor rápillantott, aztán a nővérre, majd elfordult és határozottan bevágta maga után az ajtót. A vakolat megremegett a falon, és újabb pókhálónyi rést szőtt rá az elhanyagolás.
– Láttad? – kiáltotta. – Itt hagyott, hadd dögöljek meg, mert neki lejárt a munkaideje.
– Nyugodjon meg, nem lesz baj! – szólt rá a nővérke. Nem mondta, mennyire bosszantja a tegezés. Megszokta, hogy az öregekkel nem könnyű. Vajon mind utálatos lesz, amikor élete vége felé közeledik, tette fel magának a kérdést, és kis híján azt válaszolta, mind, de eszébe jutott a nagyanyja, és megpróbált nem ítélkezni.
Azt azonban már rég sejtette, hogy a magány, a szeretetlenség nem sző csak nehéz vásznat. Olyat, ami haraggal és gonoszsággal van megtűzdelve. Borbála se volt más számára, mint egy fonnyadó test, ami dühvel próbálja elhajtani a halált.
– Nem lenne, ha maguk csinálnák a dolgukat! – hangzott a felelet. – Minek fizetem a TB-t, ha ennyire nincs értelme?
A nővér megcsóválta a fejét. Naponta többször része volt ilyen kirohanásban, belefáradt. Inkább szó nélkül kiment, hogy megkeresse a frissen végzett Farkas doktort, akiben még buzgott a tettvágy. Istenem, de szép fekete szeme van!
Talán ő ellátja a boszorkányt. Farkas doktor épp csak leült szusszanni egyet, amikor megpillantotta a közeledőt. Idegesen bámult a szendvicsére, de jól tudta, hogy nem lesz ideje megenni. Kettő óta talpon volt, és azóta egy kortyot nem ivott, egy falatot nem evett, mert mindig történt valami, ami sürgősebb volt.
– Doktor úr, jöjjön kérem, van egy egyszerű esetünk nehéz természetű beteggel.
A férfi felsóhajtott. Igen, ezt akarta, nem mondhatta, hogy nem a gyógyítás volt a vágya. Egymillió éjszakán át tanult, mindenkinél jobb akart lenni, és amikor elhelyezkedett a klinikán, úgy érezte, nála boldogabb ember nincs a Föld kerekén. Igaz, hogy anyja csak fintorgott, de nem is várt tőle mást. Részeg volt, ahogy mindig, azt se tudta, hogy a fia él-e, hal-e évekig.
– Megyek! – mondta, miközben vágyakozó pillantást vetett az alufóliába göngyölt, enyhén szottyadt zsemlére. Megvár, gondolta, de a gyomra mást mondott volna.
A nővér után sietett, közben az is feltűnt neki, milyen csámpásan jár. Papucsa egészen elferdült a lábán, de ez nem zavarhatta nagyon, a járásán nem érződött, hogy kényelmetlen lábbelit hordana.
Ahogy belépett a vizsgálóba, azonnal megcsapta az öregasszony áporodott savanyú szaga. Nem mintha finnyás lett volna, ahonnét ő jött, ott a dögszagtól a húgyig, volt minden. De ez most a szokásosnál is durvább volt. Egy orvos ne legyen finnyás, mondta mindig Karlóczai doktor, akinél élesben tanulta a szakmát. Igaza volt, de azért az érzékszervei nem tompultak el az idők során. Ránézett Borbálára, és kesztyű után nyúlt.
– Mi történt, asszonyom? – kérdezte színtelen hangon.
– Maga meg mit akar? – rivallt rá a sérült. – Hozzám ne merjen nyúlni, mert visítok!
– Akkor hogy vizsgáljam meg? – Azonnal ráérzett, mi zajlik abban a pillanatban. Kétsége se volt afelől, hogy a nyanya miért tiltakozik.
– Maga sehogy! Cigányok nem érhetnek hozzám! Mit képzel?
A nővér szeme kikerekedett, mert sok mindent látott már, de ez most neki is új volt, különösen azért, mert Farkas doktoron kívül nem sok roma orvossal találkozott eddig.
– Gondoltam, rendbe teszem a lábát, mert combnyaktörése van, úgy hiszem. – A fiatal orvos hangja derűsen csengett. Volt benne némi pimaszság. Ha meg is sértődött, nem mutatta.
-Nem, te ne közelíts, mert beléd rúgok! – ordította Borbála, már a magázásról is megfeledkezett, akkora undor ült szája sarkában.
– Akkor maradjon így minden és fájjon?
– Inkább! Mindig is utáltam a rohadt semmirekellő cigányokat, akik lopnak meg gyereket csinálnak! Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy azzal a piszkos kezeddel hozzám érj?!
– A kezemen kesztyű van.
– Bánom is én, akkor is a dögkútra jártál zabálni!
Farkas doktor arcából kifutott a vér. Borbálának igaza volt. Előfordult az is egy-két alkalommal, de nem lett semmi bajuk. Már rég elfelejtette, annyira rég elkerült a szutyoktelepről, és most ez a boszorkány hirtelen szembesítette mindazzal, amire nem emlékezett szívesen. Sose tagadta volna meg a származását, nem is tehette volna, de az, hogy egy beteg megalázza, úgy viselkedjen vele, mint egy utolsó aljadékkal, sok volt. Megsajdult a szíve, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy orvosi esküje vagy öntudata a fontosabb. A nővér sápadtan nézte a harcot, és nem mert megszólalni. Sajnálta az öreget, akinek szívében ennyi gyűlölet burjánzott, és szánta a fiatal orvost is, aki nagyon mélyről tört magasra, de mindig akadt valaki, aki visszarángatta volna a pokolba.
– Asszonyom! Ha nem akarja, hogy ellássam, itt kell hagynom! – felelte a fiatal doktor hűvösen. Azzal lehúzta kezéről a kesztyűt, a sarokban lévő vödörbe dobta. Hagyta, hogy az ajtó hangosan becsapódjon utána.
Megállt a folyosón, hátát nekidöntötte a hűvös falnak, és mélyet lélegzett. Kint estébe fordult a nappal. Már senki nem ült a narancssárga műanyagszékeken, mint bármikor, amikor elsétált errefelé.
Azt kérdezte magában, hányan fogják még elutasítani őt? Vajon hányan tagadják majd meg tőle a gyógyítás lehetőségét? A csend, amely máskor oly ritka vendég volt a kórházban, most jólesett neki. Cigány vagyok, mondta félhangosan. Annak születtem, sose leszek más. Kihúzta magát, és elsietett az ellenkező irányba, arra, ahol senki nem láthatta meg véletlenül sem, hogy bepárásodott a szeme.
Kép forrása: Pinterest
