„Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!”
(Les Brown)
Hány meg hány alkalommal mondjuk ki a címben elhangzó mondatot? Nap, mint nap félelmet kelt bennünk. Erős, kemény kérdés, amely mögött tonnányi szorongás rejlik. Miért ennyire fontos, hogy megfeleljünk másoknak? Miért gondoljuk, hogy a környezetünk feltétlenül törődik velünk?
A hétköznapokban gyakran megtapasztaljuk, hogy az emberek manapság, vajmi keveset törődnek másokkal, egyre nehezebben segítenek a bajba jutottakon, nem állnak meg baleseteknél. Mindez hatalmas jelzés a társadalom számára, hogy lassan elhatárolódunk, elidegenedünk egymástól, és mennyire nem érezzük már, hogy szükségünk van társas kapcsolatokra, valódi beszélgetésre és empátiára. Egyre ritkábban megyünk közösségbe, és az online világ térhódításával megtapasztaljuk, megtapasztalhattuk, hogy a fotelünkből is elérhetők bizonyos tevékenységek. Mindenki tudja, mennyire más a valóság, de mintha ebben a valóságban már ritkábban kívánnánk részt venni. A szomszédok nem csengetnek be oly gyakran, vendégeket se fogadunk, nagy társaságokat még ritkábban, akkor miért hisszük, hogy az otthonunkat árgus szemekkel mérik mások? De nemcsak a házunk tájékáról van szó, meg a pókhálókról a sarokban, hanem egyéb külsőségekről: mit szólnak mások, ha gyakran váltogatjuk a partnereinket, ha fiatalabb vagy jóval idősebb társunk lesz, vagy ha korunkhoz nem illően öltözködünk, sminkelünk? Tényleg fontos, hogy minden makulátlanul tiszta és rendezett legyen körülöttünk? Abban az esetben igen, ha nekünk ez számít. Ha nem, akkor mindegy, hogy milyen káosz közepén érezzük jól magunkat.
A magyar nyelvben ez úgy hangzik, hogy szájukra vesznek, megszólnak minket. Vajon ennek miféle következménye lehet? Ha nem mondanak ránk jót, kedveset, akkor mi rossz emberek vagyunk, vagy elfogadhatatlanok? Ha igen, akkor kinek? Miért baj, ha pletykálnak és nincs alapja? Talán, mert lehet? Mekkora bátorság és erő kell ahhoz, hogy merjünk úgy élni, ahogy nekünk tetszik? Hatalmas, mert a sémáink, a megszokott és tanult viselkedésformáink mind rányomják bélyegüket az életünkre. Csak határozottan, tudatosan tudunk kibújni mindezek alól, viszont számolnunk kell mások rosszalló tekintetével. Miért baj, ha ítéletet mondanak rólunk, főleg azok, akik nem állnak közel hozzánk, vagy épp ismeretlenek? Változtat valamit az életünkön egy-egy leszólás? Ha belegondolunk, akkor nemet mondunk erre azonnal, mégis munkálkodni kezd bennünk valami, ami nem hagy nyugodni.
Sose felejtem el, hogy amikor gyesen voltam, a játszótéri anyukák közül hárman eljöttek hozzánk, és az egyik a hátam mögött azt mondta, csúnyán teregetek. A másik persze visszamondta, pedig arra se lett volna szükség. Sok-sok év múlt el azóta, de bennem szinte minden alkalommal, ha rakom a ruhákat a szárítóra, felsejlik ez a mondat. Ostoba, lényegtelen, én mégse tudom felejteni. Nem jelent semmit, hiszen pontosan tudom, hogy rendesen teregetek, nem gyűröttek a ruhák csak bizonyos fokig, és mégis bánt, hogy valaki ennyit látott meg belőlem. Mindezzel leszámolva, átgondolva, hogy ez mennyire semmitmondó nüansz az életemben, még manapság is, ha teregetek, elmosolyodom, mert tudom, hogy sokkal fontosabb dolgom is van, mint a mosott ruhákkal bajlódni.
Mindig lesz valaki, akinek nem tetszik, amit csinálunk. Az is, ahogy öltözködünk, gyereket nevelünk, kertet rendezünk és még sorolhatnánk. Mindez az ő baja. Őt minősíti, hogy mire terjed ki a figyelme, mire fordít energiát, ám ha ez így van, akkor miért mondjuk az új dolgoknál oly sokszor, hogy jaj, mit szólnak majd ehhez a kollégák, barátok, vagy a szomszédok?
Volt már rá példa, hogy találkoztunk tökéletes élettel, emberrel, karrierrel életünk során? Aligha. Legfeljebb olyanokkal, amikről azt hittük, azok. Nem kell szeretnie mindenkinek a mi stílusunkat, választásainkat, életvitelünket. Azt sem, fontos, hogy kiért rajongunk, kire szavaztunk, vagy kit nem kedvelünk a médiában. Ez a mi dolgunk, a mi életünk, és ha olykor magunkban tartanánk, talán az életünk is egyszerűbb és problémamentesebb lenne. Mi viszont bizonyítani akarunk folyton folyvást: a legjobb férjek, feleségek, szeretők, kollégák, szakácsok, háziasszonyok akarunk lenni. A mi gyerekünk kell, hogy a legokosabb, legszebb, legkreatívabb legyen, mert ekkor leszünk boldogok, nem beszélve a kocsinkról, a virágainkról, vagy a tortánkról. Mintha egy versenyistállóban élnénk az életünket, és csak a nyertesek számítanának. Pedig mindig lesznek ügyetlenek, ostobák, szerencsétlenek, mert nem vagyunk és nem is lehetünk egyformák, hibátlanok meg pláne.
Akkor meg nem mindegy, hogy mit gondolnak mások? Dehogynem, de ehhez jókora érettséget kell elérnünk életünk során, és mind gyakrabban megrántanunk a vállunkat: ez van. Mi ezt tudjuk, és nem bánjuk, megfelel-e valakinek, amit lát vagy gondol rólunk.
Ha majd megöregszünk, és közeledik utunk vége, azért vicces lesz feltenni magunknak a kérdést: És mit szóltak azok, akik véleményétől rettegtünk? Nem mellesleg, hol vannak ugyanezen emberek?
Na, ugye!
Kép forrása: Pinterest
