Jaj!

"Ennyi volt az én életem mielőtt teher lettem. Nyolcvan után már mindenki vén. A tükörbe nézve nem ismerek magamra, mert szememből eltűnt a fény, napról napra jobban alszik ki a parázs. Vajon megérte? Az éjszaka folyosóján már csak lopva közlekedek, nehogy elessek vagy ne találjak haza. Naponta többször elmondom a nevem, hogy mikor és hol születtem, és elsorolom az ábécé mind a negyvennégy betűjét, mert megnyugtat, hogy eszemnél vagyok. Mozogni alig tudok, feljajdul bennem a kín, ha hajolok, emelek, és megrettenek, ha észreveszem, hogy rég nem feszes bőröm rászáradt aszott karomra."

Nem tudom, mikor lettem felesleges ebben a világban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy senkinek sincs szüksége rám. Ez érthető is, mert már nem tudok adni. Teher vagyok, teher minden lélegzetem. Hogy mikor múlt ez az pár szempillantásnyi élet, ami az enyém volt, arról fogalmam sincs. Teltek a napok, hetekké sűrűsödtek, vártam a hétvégét, a nyarat, aztán a hűvösebb őszt, majd gyerekeim születését, az óvodát, iskolát, hogy elballagjanak, hogy egyetemre kerüljenek, és nem vettem tudomást arról, hogy kiszökik ujjaim közül az idő homokja.

Sokáig nem láttam be, hogy elkezdődött a lassulás, hogy fáradtabb vagyok, hogy nem kavar már fel a világ gondja. Idővel már nem akartam megmenteni senkit a pusztulástól, az önpusztítástól sem, nem adtam tanácsokat, és nem kerestek, csak, ha segítségre volt szükségük. Töpörödött öreglány lettem, aki még igyekezett kocogni az utcán, még mosolygott, még kedves volt az idegenekkel, majd nyanya lettem, felesleges nyugdíjas a tolakodó szatyraival, bánatos panaszaival, és elkerülendő nyavalyákkal.

 
 

Öreg vagyok és nem szeretnek. Nem kellek senkinek, mert elfelejtik, hogy voltam fiatal lány, akinek egyszerre három fiú is udvarolt, voltam csinos egyetemista, aki éjszakákon át tanult, de hétvégeken táncolni járt, és alig tudta lerázni magáról a kérőket. Voltam menyasszony, fiatal feleség is, aki gyereket nevelt, háztartást vezetett, reszketve várta a fizetést, mert nem jött ki abból a kevésből, amit gyes címén kapott. Megcsaltak, becsaptak, átvertek, de túléltem mindent. Igyekeztem élni, nevetni, törődni másokkal, elfogadni, hogy nem lehet mindenki jó, és ha csak tehettem, odafigyeltem szavaimra. Aztán jöttek új kalandok, ismerkedtem, és végre szerencsém lett. Másodszorra megtalálta zsákom a foltját, és boldog lehettem.

Lányom és fiam is felnőtt, és egyikük se tudta, mit jelent az az egyszerű tény, hogy nekik adtam a testem, utána tápláltam őket, és már soha nem lehettem ugyanaz, aki voltam. Nincs ebben szemrehányás, ne higgye senki, csak tényként közlöm. Építettünk egy házat, költöztünk, második férjemnek volt egy balesete, aztán beteg lettem, de felépültem a rákból. Talán ez egy átlagos élet, mert nem váltottam meg a világot, csak feleség voltam, anya és munkatárs, mint mellettem annyian. Úgy hittem, nevetni jó, és megöregedni nem fogok soha. Az első szarkalábakon még nevettem, és csipesszel kihúzgáltam szemöldököm első ősz szálait. Befestettem, majd a hajam is, elkezdtem nagy sétákat tenni, hogy ne fájjon annyira a derekam, a térdem, aztán a karjaim. Végül mindenem kezdte felmondani a szolgálatot. Megromlott a látásom, hallani se hallottam már jól, és arcom megadta magát a gravitációnak. Hol volt már az a hetyke lány, akinek mellei majd kidöfték a ruháját? Hol volt már a feleség, aki férje mellett kiteljesedett? Elment ő is, egy vasárnap délutánon aludt el csendesen, még annyit se tudtam mondani neki, vigyázzon magára az úton. Haragudtam rá, mert nem köszönt el. Gyerekeim elhagytak, rég nem vagyok már életük része, mert az unokáim is nagyok, látni se akarnak, nem férek az életükbe. Pedig ringattam őket oly sokszor, sütöttünk együtt, és amikor csak tehettem, ott voltam fellépéseiken.

Ennyi volt az én életem mielőtt teher lettem. Nyolcvan után már mindenki vén. A tükörbe nézve nem ismerek magamra, mert szememből eltűnt a fény, napról napra jobban alszik ki a parázs. Vajon megérte? Az éjszaka folyosóján már csak lopva közlekedek, nehogy elessek vagy ne találjak haza. Naponta többször elmondom a nevem, hogy mikor és hol születtem, és elsorolom az ábécé mind a negyvennégy betűjét, mert megnyugtat, hogy eszemnél vagyok. Mozogni alig tudok, feljajdul bennem a kín, ha hajolok, emelek, és megrettenek, ha észreveszem, hogy rég nem feszes bőröm rászáradt aszott karomra.

Ha volna három kívánság, nem azt kérném, hogy legyek fiatal…Ahhoz nem lenne már se kedvem, se erőm. Inkább egy kertet kérnék, ahol bágyadt napsütésben üldögélhetnék a diófa alatt, és sose kellene rólam gondoskodni. Azt kérném, ne fájjon semmi. A testem egyetlen porcikája se vágyakozzon a múltba, a lelkem hagyja, hogy lassan megpihenjek. Ebben a csendességben szeretnék egy napon elköszönni a világtól, amely nem volt hálás nekem egy percig sem. Én se neki, mert még élek, és nem engedi, hogy elfelejtsem ezt. Nem pörölök istennel, értem, hogy nincs ideje rám. Nekem sem volt rá, bevallom. Mit is várnék tőle?

Már senkitől semmit nem várok, és azt hiszem, ez a vég. Nem adok és nem kapok. Halk magányomban lassan ketyeg az óra, nem siet oly nagyon, ahogy rég. A számat egyre gyakrabban hagyja el a jaj, és egyre kevesebben hallják már meg, ha nevetek. Az öregség bekebelez testestől-lelkestől. Mégis felmerül bennem a kérdés: megérte? Válaszra még van erőm és időm: meg, mindig és mindenkor.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here