Rossz napom volt, még rosszabb estével zárva. Lili lerázott, az a lány, akit elgázoltam, eltűnt. Anya tovább nyaggatott, hogy ugorjak be, apa pedig úgy viselkedik, mintha nem is léteznék. Jobbnak láttam gyorsan lefeküdni és kialudni magam.
Kora reggel bementem az irodába. Már a folyosón összeszorult a gyomrom, mert érzem, hogy nem való vagyok oda. Nem bírom a nyomást, és nem is akarom bírni. Ha feladnám, és elmennék, apa nyerne. Újra és újra az orrom alá dörgölhetné, hogy egy céltalan semmirekellő vagyok, ő tudja, megmondta.
Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor valakit érdekelt volna, hogy vagyok. Soha nem kérdezte meg tőlem egy családtagom se, hogy mit akarok ebben a világban. Nálunk minden a pénz körül forog, levegőt se lehet venni, csak, ha pénzszaga van.
Kábán ültem és néztem a tervrajzokat. Utáltam mind. Sose akartam céget vezetni. Nem érdekelnek a lakóházak, sem az eladás, pláne a tervezés. Mégis elvégeztem az egyetemet, mert nem mertem szembeszállni apámmal, aki azt mondta, az ő fia nem lehet hülye. Neki aztán senki ne mondja, hogy beültetett valakit a bársonyszékbe, aki sültbolond. Így keservesen, de vezetem a céget, meg bajlódom a másik kettővel, miközben, ha tehetném, inkább hajókat terveznék. Az baromság, arra nincs kereslet nálunk, mondja apa. Külföldön meg annyi tervező van, mint égen a csillag.
Lili minden gondolatomat kitölti. Semmiképp nem hagyom magam eltávolítani. Már megtanultam, hogy feladni valamit halálos vétek. Ezt a lányt én magamnak akarom. Szeretném, ha itt ülne velem szemben a fotelben és nevetne.
Miután átnéztem két tonna papírt, meg a beszállítók anyagait, és a talajminták eredményeit, elegem lett mindenből. Szóltam az titkárnőmnek, hogy el kell mennem fogorvoshoz, ne keressen. Pedig dehogy kellett. Egyenesen a plázába vezettem. A város felbolydult méhkasként viselkedett ezen a napon, ahogy máskor is, délidőben. Kibámultam a kocsi ablakán, és elképzeltem, hogy pontosan olyan szegény vagyok, mint a lépcsőn üldögélő koldus. Nem esett jól rá gondolni. Abban azonban biztos voltam, hogy még ő is szabadabb nálam. Az üzlet előtt egy pillanatra megtorpantam, mert ostobának éreztem a helyzetet, mégis cselekednem kellett. Beléptem, mire egy srác azonnal hozzám lépett. Még levegőt se tudtam venni, azonnal azt kérdezte, segíthet-e.
– Nem tudom, talán igen. Lilit keresem! – mondtam.
– Lilit? Valami gond van vele? Nem volt elég udvarias? – kérdezte a srác, de éreztem, hogy gúnyolódik.
– Szó sincs róla. Beszélni akarok vele.
Erre úgy nézett rám, mintha azt közöltem volna, hogy meg akarom erőszakolni.
– Ilyesmiről nem adhatok felvilágosítást. Most nincs bent.
– Esetleg holnap?
– Mondom, hogy erről nem adhatok felvilágosítást. Szeretem, ha a nálam dolgozók nem az üzletben élik a magánéletüket, már megbocsásson.
– Értem, és nem is akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Átadna neki egy üzenetet, ha megkérem?
– Nem vagyok postás.
Azzal felhúzott orral faképnél hagyott. Csak néztem rá, mint egy bolondra.
Rosszul hallottam volna, hogy igent mondott?
Mi a francot titokzatoskodik? Nem elrabolni akarom, gondoltam dühösen, amikor egy másik eladó srác közelebb lépett hozzám és egy nyakkendőt mutatva odasúgta:
– Lili nem jön egy ideig. Meghalt az édesanyja.
Kifutott a vér az arcomból. Hebegtem valamit, majd megfordultam és elhagytam az üzletet. Te jó isten! Milyen borzalomnak kellett történnie, hogy ilyen hirtelen megtörténjen a legrosszabb? Semmit nem tudok erről a lányról, de fájt a szívem érte. Jó lett volna megkeresnem, megvigasztalnom. Majd eszembe jutott, hogy erre ő nem tart igényt. Vagy ki tudja?
Ahogy kifelé baktattam, ismerős hátat vettem észre. Pontosan. Egy hátat, amit egész életemben láttam, gyakrabban, mint az arcot, ami szintén ehhez az emberhez tartozott. Apám sétált be előttem egy olasz étterembe méghozzá nem egyedül, hanem egy nővel. Azzal, akit tegnap elgázoltam.
Most nem bicegett, és törött sarkú cipőjét is kihajította valószínűleg. Volt vagy három papírtáska nála. Vagy ő vásárolt, vagy apa neki. Igen, ő apa szeretője, ebben biztos voltam. Jó ízlése van az öregnek. Nem mondom, hogy sajnálom anyát, de azért az öreg dolgait se díjazom.
Úgy döntöttem, utánuk megyek. Eljátszom a véletlent. Máris nyitottam az üvegajtót, és meg is csapott a bazsalikom jellegzetes illata. A hely két részből állt, ismertem, volt egy szintje lejjebb, fogadni mertem volna, hogy apám nem ül a kirakatba.
Igazam volt. Menten megpillantottam őket, ahogy legyalogoltam pár lépcsőt. A pultnál egy szakállas srác törölgette a poharakat.
– Szia, apa! – szólaltam meg, adva a meglepettet. – Hát te?
Úgy nézett rám, mint legrosszabb rémálmára. Fel nem foghatta, hogy kerülök épp oda, amikor tudta, hogy dolgozom.
– Szervusz, Alex! Ebédelek, amint látod! – felelte kimérten.
– Nem mutatsz be a hölgynek? – néztem rá ártatlan arccal. A lány egészen elpirult, tudtam, hogy felismert. Úgy tett, mint aki először lát, de nem érdekelt. Olyan kivágott felső volt rajta, hogy félő volt, kiesnek a mellei. A műmellei, mert ilyen formás és kerek melle csak annak van, aki megcsináltatja. Láttam jónéhány hasonlót.
– Dehogynem! Lívia, hadd mutassam be neked a fiam, Alexet. Alex ért a meglepetésekhez! – Arcán idegesen megrándult egy izom. Élveztem, hogy nem tudja hirtelen, mit tegyen.
– Örvendek! – felelte a lány, és kezet nyújtott. Mélyen a szemembe nézett és az volt benne, hogy nem akar se látni, se örvendeni.
– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem apámtól, mert sarokba akartam szorítani. – Ez a hely nincs épp közel a munkahelyedhez.
Tudta, hogy szórakozom vele. Érezte a hangomon, hogy élvezem a játékot. Sejtettem, hogy nem úszom meg a bosszúját, de ki akartam élvezni minden percet.
– Unom azokat a helyeket. Néha nem árt, ha az ember újat próbál ki! – nézett mélyen a szemembe.
– Ez biztos. Főleg, ha a régiek már unalomig ismertek.
A mindig elegáns apám nem vette a lapot. Néztem tökéletesre nyírt őszes szakállát, méregdrága öltönyét, és tudtam, nem nyerhetek vele szemben. Megzsarolhatom, hogy elmondom anyának, de nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet.
– Csatlakozol hozzánk? Líviával meg kell vitatnunk egy projektet, biztosan unnád, de ahogy akarod.
– Projektet… – ismételtem meg gúnyosan. – Köszönöm, már mással van találkám. Hát akkor jó munkát! – feleltem és enyhén megnyomtam a munka szót.
– Alex, válthatnék veled két szót? – állt fel ekkor a nagyhatalmú ember, aki nem szerette, ha vesztésre áll. Majdnem hatvan volt, de tízet simán letagadhatott volna. Nyakkendője árán jóllakott volna egy iskola alsó tagozata.
– Persze, de sietek!
Intett, hogy kövessem.
– Ugye, nem kell elmondanom neked, hogy amit láttál, az nem az, aminek látszik.
– Persze apa.
– Akármit gondolsz, nem érdekel, de nem akarom, hogy anyád aggódjon. Ezért kérlek, hogy ne említsd neki.
– Pontosan mit?
– Ne szórakozz velem! Hülyének nézel? Idővel majd megértesz, most azonban tartsd a szád, rendben?
– Ahogy akarod! – hangomban akkora adag gúny volt, hogy azt hittem, ott helyben megüt.
– Az élet nem fekete vagy fehér! – közölte. – És most, ha megbocsájtanál, jobb dolgom is van, mint veled trécselni.
Azzal faképnél hagyott.
Jobb dolga, igen, így is lehet mondani, ahogy nekem is volt más. Meg kell találnom Lilit, hogy elmondhassam neki, hogy komolyak a szándékaim, nem megvásárolni akarom őt. Ehhez azonban vissza kell mennem a boltba és a srácot, aki kedves volt, ki kell faggatnom alaposan. Tudnom kell, hol lakik a lány, akibe óráról órára jobban beleszerettem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
