Amikor Emma végignézett a férjén, megállapította, hogy az idő eljárt felette. Határozottan nem úgy nézett ki, mint húsz évvel ezelőtt, amikor beleszeretett. Nem a felesleges kilói zavarták, és a ritkuló haja, azt természetesnek tartotta, hanem a lassúsága, ami egészen rátelepedett a mozgására. Már nem volt hajlandó sétálni, nemhogy a kézen fogva andalogni, mint egykoron. Keserűen legyintett, pedig még ötven se volt. Ne nevettesd ki magad, mondta, és ezek a szavak tőrként hatoltak az asszony szívébe. Hová mennénk, talán a cukrászdába, hogy rajtunk röhögjenek a fiatalok? Hagyni kell, hogy megöregedjünk, és nem fontos nyüzsögni folyamatosan, közölte kelletlenül.
Emma felhúzta a szemöldökét, és sértődötten tudtára adta, hogy ő még nem a temetőbe készül, és jó lenne, ha a férje észre térne. Tamás azonban nem vitatkozott vele. Vajon hová lett a magas, sportos srác, aki valaha úszni járt, kerékpározott és időnként rúgta a bőrt a haverokkal? A romlás Imre halálával kezdődött. Öt éve rákot diagnosztizáltak nála, a tüdejét támadta meg, pedig sose dohányzott. Tíz hónap alatt elvitte, pedig csak negyvennégy volt. Felesége, a szolid Gabika, két gyerekkel maradt a hatalmas házban, és erőnek erejével harcolt régi életükért. Nem akarta eladni a közös otthont, pedig kifűteni is egy vagyon volt.
Sokan voltak Imre temetésén, és váltig fogadkoztak, hogy segíteni fognak az özvegynek, de lassan kikoptak az életéből, és két évvel később szinte már senki nem kereste. Emma se, mert nem tudta, mit mondhatna neki. A csendes asszony még küzdött egy ideig, de aztán látták, hogy kikerült a kerítésre az eladó tábla. Hetek alatt elköltöztek, de Tamás gyakran emlegette őket. Az a család tükre volt szemében a semmitmondó életnek. Voltunk, vagyunk, majd amikor kihullunk a körforgásból, mindenki úgy tesz, mintha az életünk nem is számított volna, mondogatta. Összesúgnak, aztán idővel már nem emlegetik az elhunytat, nehogy fájdalmat okozzon az emléke.
Ezen időszak után, a férfi egyre mélyebbre süllyedt. Volt, hogy napokig fel se akart kelni az ágyából, de olyan is, hogy otthagyott csapot-papot, és hazament azzal, hogy pokolian fáj a feje. Emma tehetetlenül nézte a vergődését, és fogalma se volt, hogyan segíthetne rajta. A kis horgászbolt is rámaradt, meg a gyerekek is. A nagyobbik érettségire készült, a kisebbik pedig nyolcadikos volt. Ők mintha nem láttak volna semmit az egészből, vagy csak a maguk világát élték, abban is volt elég kudarc és szomorúság. Tamás egyre feleslegesebbnek érezte magát.
Úgy teltek a napok, hetek, hogy mindenki eljajgatta saját panaszát, de közben nem törődött a másikéval. Az öregség mindent beborító ködként rakódott a családra, pedig a világ a maga egyszerűségében nem volt unalmas vagy középszerű. Emma hiába kereste a megoldást, csak azt látta, hogy menten szétesnek, ha nem veszi kezébe a dolgot. Ekkor jutott eszébe a látó.
Volt a városban egy asszony, akiről azt pletykálták, hogy valóban látja a jövőt. Tamásnak ezt nem mondhatta, gúnyosan elküldte volna melegebb éghajlatra, és valljuk be, ő maga se hitt az ilyesmiben. Mégse látott más megoldást, mint megkeresni a nőt, és megkérni, hogy hazudjon. Nem neki, hanem a férjének, akit valamilyen úton-módon elküld majd hozzá.
Még soha nem találkozott vele, csak azt tudta, nem olcsó, és kollégái közül ketten is égre-földre esküdöztek, hogy minden bejött, amit mondott. Amikor megszerezte a telefonszámát, nem merte napokig felhívni. Személyesen akart vele találkozni, hogy meggyőzze, egy korrekt összegért jósoljon valami pozitívat a férjének. Hosszú életet mindenképp. Mire rászánta magát, elmúlt két hét.
Már a nő hangja se tetszett neki. Kellemetlen, érdes hangszíne volt, és annyit mondott, hogy másnap délután ötre várja, de ne számítson csodára, mert amit tervez, nem fog bejönni. Az asszony megdöbbent, hisz semmit se mondott neki, nem kért, meg se említette a párját. Másnap szépen felöltözve bepattant a kocsijába, és hosszas keresgélés után leparkolt a látó házánál, ami az utca legkisebbje és legrondábbja volt. Kocka, csúnya kerítéssel és gazos kerttel. Elfintorodott, de megnyomta a csengőt. Szerette Tamást, nem akarta hagyni, hogy csendben eleméssze a félelem.
A látó ellentéte volt mindannak, ami a környezetében látott. Egy csinos, harmincas nő fogadta, akinek szőke haja mutatós hullámokban göndörödött a vállára, és ruhája se két fillérbe került. Ez a kettősség meglepte.
– Foglaljon helyet nálam! – mondta kedvesen. – Ugye, átgondolta a kérését? – nézett mélyen Emma szemébe.
A nő fészkelődni kezdett, de nem válaszolt.
– Tudja, én nem a dzsinn vagyok a palackból. Nem hazudok azért, hogy valakinek jobb legyen. Még akkor se, ha megkérnek.
– Értem én, de azt gondoltam, hogy a jó cél érdekében…
A látó felsóhajtott.
– Miből gondolja, hogy egy jóra hazudott jövő segítene magán?
– Rajtam? Nem is rólam van szó.
– De igen. A férje fél, de aki reszket az maga. Úgy érzi, mindketten elérték életük célját, és nem hiszi, hogy várhat magukra még jó. Mondhatnám azt is, hogy rossz, de nem teszem.
Emma torkában gombóccal, lehajtotta a fejét. Sok igazság volt abban, amit hallott. Tényleg félt ő is, de igyekezett férje félelme mögé bújni, azzal takarózott, pedig sokkal jobb lett volna, ha nem táplálja sem sajátját, sem az övét.
– Mit tegyek?
– Inkább elmondom, mit látok, aztán majd kitalálhatja, hogyan tovább. Higgye el, a jövő nincs kőbe vésve. A toll a maga kezében van, átírhatja, de egyelőre csak töröl.
– Ez sose jutott eszembe.
– Ugye, két gyerekük van? A lányuk okos, ügyes, de ha nem figyelnek oda, rossz társaságba keveredik. A fiuk fáradt és életunt, igazi kamasz. Ne engedje el a kezét, mert meg fogja bánni.
Emma némán hallgatta a széphajú nőt. Tekintete végig vándorolt a falakon, ahol nem volt semmi különös, csak két bekeretezett kép az IKEÁ-ból. Az járt a fejében, hogy vajon mennyit hazudik a látó. Kitalálja a dolgokat, vagy egyszerűen jó emberismerő?
– A legnagyobb gondja a férje és önmaga. A halál senkit nem kerül el, ezzel nem mondok újat, de nem kell hívogatnia csak azért, mert a közelükben elhunyt valaki, akinek halála megrázta önöket.
– Akkor mit tegyek, hogy ne féljünk? – kérdezte már sírva.
– Éljen. Éljenek együtt, de ne erőltetve a boldogságot.
– Ki ne szeretne boldog lenni?
– Ez igaz, de olykor a boldogsághoz annyi is elég, ha átrendezi a gondolatait.
– Köszönöm, de ezzel nem megyek semmire. Tamás nem akar kilépni az apátiájából. Engem is lehúz.
A látó nem válaszolt. Nézte a kétségbeesett Emmát, aki nem akarta észrevenni, hogy a kulcs ő maga.
– Azt gondolom, változásra van szükségük. Legyen ön, aki elkezdi. Már van a közelében valaki, aki segíteni fog. Bízzon benne, nem vezérli rossz szándék. Egy férfit látok. Munkatársa. Felfigyelt magára. Ne bánatot mutasson neki, van önben öröm bőven.
– Maga most egy megcsalást vetít előre nekem? Ezt nem értem.
– Nem, csak annak lehetőségét, hogy felébredjen. Hogy mivé alakul, az önön múlik.
– Ne haragudjon, de ezt nem hallgatom tovább. Én a férjemnek akarok segíteni, nem akarom elhagyni.
– A segítségnek nem mindig egyenes az útja…
A látó felállt. Látszott rajta, hogy nincs több mondanivalója, de Emma nem is bánta. Hatalmasat csalódott, és keserűen adta oda a húszerest. Felkapta a táskáját és szinte futott kifelé. Végtelenül ostobának érezte magát. Mint, aki házhoz jön egy pofonért. Ki fizet azért, hogy azt javasolják neki, hogy csalja meg a házastársát? Beült az autóba, és elsírta magát.
Ahogy kitavaszodott, egyre lázasabban készültek az érettségire. Kikérdezte a lányát, millió feladatot oldottak meg, és fiát se hagyta folyton gépezni, bevonta az otthoni munkákba, amit ő meglepően jól fogadott. Tulajdonképpen minden jól alakult, kivéve Tamást. Ő ugyanolyan maradt.
Egyik nap egy új beszállító látogatott el a boltba, aki közölte, hogy nagy lehetőséget lát benne, szívesen betársulna, ha nem bánják. A város elbírna egy nagyobb, mutatósabb boltot, és neki van pénze hozzá.
Leültek hármasban és sokáig tárgyalták a részleteket. Nem tűnt rossz ötletnek, és Emma úgy vette észre, mintha a férje is felélénkült volna. Az idegen, aki remek referenciákkal támasztotta alá az ötleteit, lehengerlő fickó volt. Az a fajta, aki jóképű, de nem túlságosan, okos, de nem okoskodó. De a legnagyobb vonzerejét finom humora adta.
Ahogy múltak a napok, egyre több időt töltött vele, hallgatta történeteit, és megállapította, hogy jól érzi magát vele. Nem úgy, hanem egyszerűen csak felvillanyozta a férfi energiája. Nyár elején, a sikeres érettségi után történt valami döbbenetes. Tamás egy reggel úgy kelt fel, hogy futni megy. Ő, aki addig gyalogolni se szeretett. Napokkal később bérletet vett az uszodába. Emma csodálkozott, de nem tulajdonított neki akkora jelentőséget, mint hitte volna. Reggel elköszönt tőle, és ment intézni az új bolt dolgait. Tárgyalt, rendelt, miközben mellette volt új partnere, aki nem győzte dicsérni. Megjegyezte, hogy szép a cipője, de azt is, hogy csodálatosan fényes a haja. Ezektől az asszony szárnyra kapott. Vett pár új ruhát még aznap, és kérte a fodrászt, hogy tegyen világos tincseket a frizurájába. Tamás mosolyogva közölte vele, hogy mennyire tetszik neki.
Egy reggel arra ébredtek, hogy éjjel összebújva aludtak. Emberemlékezet óta nem fordult elő velük ilyesmi.
– Mondtam már, hogy szép vagy? – kérdezte a férje.
– Nem, vagy, ha igen, akkor elég régen! – súgta neki.
– Pedig az vagy. Arra gondoltam, elmehetnénk kettesben valahová. Egy kis velencei út nem ártana kettőnknek.
– Velence? Az a Velence?
– Úgyse voltunk igazi nászúton.
– Nagyon szeretnék…És mi lesz a bolttal?
– Csak nem megyünk tönkre pár nap alatt.
Az asszony felkönyökölt. Egészen közel hajolt a férjéhez, és megcsóválta a fejét.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan.
– Rájöttem valamire.
– Mire?
– Hogy nem fogok meghalni azért, mert mások meghaltak.
Emma elnevette magát. Hálóinge félrecsúszott, és láttatni engedte fél mellét. Kihívóan Tamásra bámult, és kacsintott egyet.
– Jó meglátás. Díjazom, hogy utazni akarsz egy jó nővel, azt meg pláne, hogy Velencébe. Hadd legyen nekünk az a világ közepe!
– Hogy te milyen elszánt vagy! – mosolygott a férfi. – Kár, hogy sokáig nem vetted észre, mennyire csodállak.
– Komolyan? Csodálsz?
– Pedig tudtam, hogy szenvedsz a házasságunk miatt.
Hallgattak.
– Akkor Velence? – suttogta az asszony.
– Csak mi ketten.
Amikor megszólalt a telefon, és az új társuk azon érdeklődött, merre van Emma, ő csak annyit felelt neki, hogy még ágyban, és nem is siet nagyon, csomagolnia kell egy utazáshoz. Tamás a nejére pillantott, és átjárta az öröm. Volt abban némi féltékenység is, de az előbbi dominált.
A látó nem hazudott, gondolta Emma boldogan négy nappal később a Szent Márk téren. Már órák óta a galambokat hessegetve lépegetett, miközben mosolygó férje kezét fogta. Szerelmesen, ahogy az kései nászutasokhoz illik.
Kép forrása: Pinterest
