Felhívott Alex. Csak úgy a semmiből. Tudtam, hogy nem lehet véletlen, valaminek történnie kellett, ha rendesen beszélni akar, és nem a virágok nyelvén kommunikálna.
– Szia, Lili! Köszönöm, hogy felvetted. Beszélnünk kell, és ne hidd, hogy erőszakoskodni akarok, de vannak dolgok, amelyekről tudnod kell, ami kapcsolatban van kettőnkkel.
– Dolgok? Nem értelek.
– Úgy gondolom, jobb személyesen. Lehet, hogy keményebb lesz, de jobb.
– Ez valami trükk most? Köze van ahhoz, hogy hirtelen eltűntél?
– Tudsz róla? – Hallottam hangján, hogy megörült az információnak.
– Igen, mivel Mari néni is titokzatoskodik. Mindenki titokzatoskodik, amit rettentően utálok. Beszélni akartam veled.
– Ez jó. Megkérdezhetem, mikor lesz a temetés? Nagyon sajnálom az anyukád.
– Köszönöm. A jövő szombaton egykor, itt. Úgy gondoltam, hadd pihenjen a falujában, amit annyira szeretett.
– Igazad van…Lili, estére ott leszek a házban. Eljönnél? Szeretnék mutatni neked pár dolgot.
– Ez elég furán hangzik. Ugye, nem egy rossz vicc, amit azért találtál ki, hogy odacsalj?
Ekkor felnevetett, de hallottam a hangján, hogy nem őszinte.
– Nem, semmiképp. Tisztázni akarok dolgokat, és utána el is mehetsz, nem kereslek többé.
Nagy levegőt vettem, és bevallhatóan nem esett jól az utolsó mondata. A reakcióm miatt azonnal elszégyelltem magam, hiszen pontosan úgy viselkedtem, mint bármelyik lány, aki nem tudja eldönteni, mit akar. Ha keresik, nem jó neki, ha le akarják rázni, akkor meg csalódott lesz.
– Ott leszek nyolcra, jó?
– Ha késnék, ne várj meg, de igyekszem!
Amikor letette, a szemem sarkából láttam, hogy Mari néni engem bámul. Zavarba jöttem.
– Ideje van a nagy titkok lelepleződésének – közölte, de mielőtt bármit mondhattam volna, sarkon fordult és a kert legvégébe ment borsót szedni.
Utána futottam. Álltam a száraz, esőt régen nem látott talajon mezítláb, és arra vártam, mond valamit.
– Kislányom, hadd ne én mondjam el neked, amit elhallgattak előled. Úgy hiszem, az a fiú is szenved. Légy vele kíméletes, ha már sorsotok írói ilyen kellemesen eljátszadoztak veletek.
– Kérlek, ne beszélj nekem rébuszokban! Mindenki elintéz egy félmondattal, aztán rágódhatok rajta hetekig. Anya is lehetett volna velem őszinte. Legszívesebben vele is kiabálnék, de már nem lehet.
A nénikém miközben lassú, kimért mozdulatokkal válogatta a még nem öreg borsóhüvelyeket, bólintott. Tudta, hogy a titkok mérgezőek, de nem akarta bántani anya emlékét. Megértettem. Felesleges volt már minden szó.
Lassan telt a nap. Főztünk, mosogattam, dolgoztam egy kicsit a terveimen, de nem ment semmi. Ha az év legpocsékabb ruhatárát kellett volna összeállítanom valaki számára, biztosan nyertes lettem volna, de egy hosszú, alkalmi szettel nem boldogultam. Sablonos volt és ötlettelen. Hagytam a fenébe, és csak bámultam a könyvre, ami szintén kifogott rajtam. Alex, a gazdag szépfiú, aki talán nem is olyan beképzelt majom, mint aminek gondoltam, idejön a titkaival. A hangja szomorkás volt, ami egyszerűen érthetetlen a számomra. Biztos, hogy ez nem valami csúnya játék? Se a kutya, se a macska nem válaszolt a lábamnál, így szép lassan belealudtam a délutánba.
Nem sokkal hét után kipattant a szemem. Éreztem, hogy a nyakam is fáj, mert rosszul tartottam a fejem. Még a nyálam is kifolyt alvás közben, a hajam meg úgy nézett ki, mint egy hippinek Woodstock környékén. Na, most biztosan nem kellenék Alexnek, fintorodtam el. Lezuhanyoztam, felvettem egy pólót és egy sortot, és úgy döntöttem, gyalog megyek.
– Lilikém, ugye tudod, hogy a múltat nem változtathatjuk meg? – szólt utánam Mari néni.
– Ezt most miért mondod? – kérdeztem ijedten.
– Ahogy most rád nézek, ebben a fekete pólóban és sortban, tisztára olyan vagy, mint édesanyád. Még a szemed alakja is ugyanaz. Viszont a szád, az állad nem az övé. Tehát van benned apádból is, ahogy annak lennie kell. Jusson eszedbe ez, ha szomorú leszel, vagy haragos. 
– Hát ezzel nem segítettél, ugye tudod? – mosolyogtam keserűen.
A szívem a torkomban dobogott, amikor kiléptem a kapun. Az könnyű esti szél belekapott a hajamba. Jól esett gyalogolni egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam Alexet, aki az udvaron állt, és engem várt. Zavarba jöttem, ahogy rám nézett, de amikor elém sietett, és kinyitotta a kertkaput, egészen ellágyultam tőle. Nem adtam puszit, csak a kezem nyújtottam, és hagytam, hogy ne engedje el, hanem bevezessen a kellemesen tágas nappaliba, ahol működött a légkondi.
– Lili, nem akarom, hogy azt hidd, amit elmondok, hazugság – kezdte, miközben leültem a kanapéra. Jól esett a hűvös, mert éreztem, hogy megizzadtam.
– Nem hiszek semmit, hiszen azt se tudom, mit akarsz mondani nekem – feleltem.
Alex eszméletlenül jól nézett ki. Csak erre tudtam gondolni. Pólója tökéletesen megmutatta izmos, szálkás felsőtestét, farmerja se lógott a feneke alatt, ami nálam alap volt. Próbáltam a külsejére koncentrálni, csakhogy ne vesszek el a félelemben, ami kezdett átjárni.
– Mutatok neked valamit! – szólt. – De hozok előtte inni. Kóla van meg limonádé? Vagy egy kis bort szeretnél?
– Legyen csak kóla.
Miután kitöltötte, és én még mindig finom, hosszú ujjaira figyeltem, felemelt egy borítékot az asztalról, majd átnyújtotta.
– Nyisd ki!
Már nyitva volt, csak bele kellett nyúlnom. Két fénykép volt benne. Az egyiken az anyám volt egy fiúval, a másikon pedig egyedül. Tényleg hasonlítottam rá. Mindkettő abban az évben készült, amikor én születtem. Ott volt a dátum a képek hátoldalán. A fiú, akivel volt rajongva bámult rá, és ennyi év távlatából is sütött róla, hogy szereti anyámat. Belesajdult a szívem a látványba.
– Ez honnan van? – néztem rá meglepetten. – Honnan van képed az édesanyámról?
– Találtam. Pontosabban kutattam apám dolgai között és ott volt elrejtve.
– Apád holmija közt? Nem! Ugye most nem azt akarod mondani, hogy a te apád az én apám is? Ugye, ez nem igaz?
Olyan izgatott lettem, hogy remegni kezdett minden porcikám. Hányinger tört rám, mert a tény, hogy testvérek vagyunk, mindent, de mindent felülírt.
– Te Keresztes Vilmos fia vagy? Azé a Keresztesé? – kérdeztem, és már álltam is fel, de Alex odaugrott hozzám és megfogta a kezem.
– Igen és nem! – mondta, de a kezemet nem engedte el.
– Ez mit jelent? Ilyesmit senki nem válaszolhat erre a kérdésre! – kiáltottam rá mérgesen.
– Az válaszolhat, ha nemrég tudta meg, hogy megvették, mint egy kiló krumplit a piacon, miközben az is a tudomására jutott, hogy az apjának van vér szerinti gyereke. Egy lánya.
– Most komolyan beszélsz?
– Lili, életemben nem voltam komolyabb! Mondtam, hogy nehéz lesz. Ne menj el! Mutatok még pár dolgot, hogy megértsd.
– Még ezeken túl is van valami? Én már ezzel se bírok el! Van apám, aki a te apád, vagy nem…Úristen, ez olyan, mint egy mese, ami nem végződik jól.
Alex finoman átkarolta a vállam, és visszatolt a kanapéra.
– Úgy gondolom, jobb, ha elmesélek mindent, amit tudok, és ha apa felépül, meglátogatjuk, ha benne vagy.
– Felépül?
– Igen, kórházban van.
– Hallgatlak, és majd eldöntöm, hogy akarok-e vele találkozni.
A szemembe nézett és láttam rajta, hogy megérti.
– El se hiszem, hogy itt vagy, de azt se, hogy ilyesmiről beszélgetünk. Ne vegyem lejjebb a légkondit, reszketsz!
Valóban rázott a hideg, mégis jólesett. A hirtelen beálló csendben azt se tudtam már, ki vagyok és mit akarok. Viszont éreztem, hogy a velem szemben ülő legalább annyira össze van zavarodva. Ezért hagytam, hadd meséljen. Pokoli dolog volt megismerni az apámat és épp egy olyan ember szájából hallva róla mindent, aki eddig őt hitte annak. Sajnáltam Alexet, és sajnáltam magunkat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
