– Jó legyél! – mondja minden reggel anyukám.
– Jó legyél! – köszön el apa, ha még reggel összefutunk az előszobában.
Olyankor megölel és barackot nyom a fejemre. A barackot nem ismeri se Dani, se Balu, azt hiszik gyümölcs. Én tudom, hogy nem. Apa így szeret sietve. Panni nem szereti, kipróbáltam, de csak beárult. Anya megcsóválta a fejét, és azt mondta, nem kell mindenben utánoznom apát. Nem is utánozom, mert én a szuperhősöket szeretem, és nemsokára Hulk leszek, aki mindenkinél erősebb.
Az iskolában senki nem mondja, hogy jó vagyok, csak azt, ha rossz. Ez így volt már az oviban is. Tudnunk kellett előre, hogyan kell viselkedni. Én nem értem, honnan kellene tudnom, hogy az előadás alatt tilos sugdolózni, pedig muszáj volt elmondanom a mellettem ülőnek, hogy az egyik szereplőt ismerem, a szomszédban lakik, és cseppet se olyan barátságos, mint a színpadon. Sokszor ül kint a parkban egy papírral a kezében. Anya szerint szerepet tanul, bizonyára szeret a friss levegőn lenni. Az arcán látom, hogy nem boldog.
Jónak lenni fárasztó. Folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy ne beszélgessek az ének órán, ne tolakodjak, ne kiabáljak, pedig ezek a legjobb dolgok a világon. A tolakodás nem annyira, de rövid a szünet, kevés a hinta, muszáj harcolni érte. Úgyis csak két percig ülhetünk rajta Éva néni szerint, hogy mindenkinek jusson belőle egy kevés.
Ha unatkozom az órán, mert a tanító néni hosszan beszél, mutogat és magyaráz, hogy nem álmosodjak el, rajzolgatok a füzetem szélére, vagy egy papírlapra, de ez se tartozik a jó dolgok közé, pedig István bácsi, a rajztanár, akihez heti kétszer járok, mindig dicsér. Mi lehet a baj azzal, ha elkalandozom és egy sokkal színesebb és izgalmasabb világban járok, mint a mássalhangzók birodalma? Ugyan hogyan lehetnek azoknak országuk? Alig vannak, és ha lenne is ilyen, ki lenne a királyuk? Talán a dzs, ami más mint a többi? És neki is vannak lányai, ahogy a mesebelieknek? Annyi kérdésem lenne, de választ nem ad senki. Ha jelentkezek és megkérdem, Éva néni mosolyog, és közli, hogy kivételes fantáziád van Bence, de nem válaszol. Én, a kivételes fantáziájú, továbbra se tudom, hogy ebben a világban miért van szükség a betűknek birodalomra. Talán harcra készülnek?
Jónak lenni nem kifizetődő. Ha bármilyen finomságot csomagol anya, meg kell osztanom másokkal, miközben nekem is korog a gyomrom, de ha nem teszem, azonnal rám szól valaki, hogy ne légy irigy, mi is adtunk a múltkor. Ez igaz, de nem mindegy, hogy gumicukrot vagy sárgarépát. Mire észbe kapna az ember, már üres is a zacskója, és nem marad neki csak egy a sarokban, ami véletlenül beleragadt, és nem vették észre. Ha a padtársamnak nincs radírja, hegyezője, piros filce, nekem oda kell adnom, mert azt mondja, légy szíves, és nekem van szívem, tehát nem kell biztatni. Ha van, akkor meg mosolyogva kell hagynom, hogy kopottra használja a radírom, amit apa hozott külföldről. Cseradír, mondta, szeretni fogod. Én nem tudom, milyen az a cseradír, de az biztos, hogy inkább nem fogom használni, minthogy elfogyjon.
Aki jó, azt hamarabb megbüntetik otthon és a suliban is. Aki rossz, azt egy idő után békén hagyják. Megszokják. Az osztályban Zsiga folyton árulkodik, bekiabál az órába, szünetekben meg verekszik. Éva néni a szemét forgatja, és mindig azt kérdi tőle, hogy miért nem érti meg, hogy türelmesnek kell lennie, hogy ki kell várnia a sorát, és hogy a verekedés semmit nem old meg. De aztán mégis előre viszi a sorban, az árulkodását meg se hallja, verekedéseknél meg csak annyit mond, kerüljétek el, ismeritek már. Hogyan kerüljük el, ha jön utánunk, és direkt keresi a bajt? Szerintem Zsiga szereti, ha gond van vele. Mindig mosolyog, ha leszidják. Ám ha én néha kikapom a labdát Dórika kezéből, mert lassú és ügyetlen, a kidobós meg gyors és vad, mindjárt szidást kapok. Jaj, ezt nem hittem volna rólad Bence, meg tőled nem vártam ilyen durvaságot. Van olyan valaki, akitől Éva néni vár? Kigondolja magában, hogy ő majd az lesz, és meg kell szidnia?
Idehaza ugyanez a helyzet. Látszik, hogy régen a felnőttek ugyanazt tanulták. Anya csúnyán néz, ha Pannit butának nevezem, de tehetek én róla, hogy az? Megmutatom neki a számokat, erre nem ismeri fel őket, pedig százszor mondtam neki, hogy aminek görbül a nyaka, az a kettes. Szerinte a hármasnak is görbül, erre lebutázom, mire velem pörölnek. Kisfiam, mondja anya azon a fura-rideg hangon, amit nem szeretek, a húgod hároméves, nem tudja még. Értem én, még tényleg kicsi, de az előbb mutattam meg neki, erre közli, hogy a másiknak még hasa is van, lehet, hogy abban van egy baba. Ilyenkor mérges leszek, mert nem figyel rám, hanem össze-vissza beszél.
Amikor anya azt mondja, legyek jó, már tudom, hogy nem vagyok az. Jónak lenni nehéz. Nagyon kell igyekezni, és akkor elveszik belőle az öröm. Pedig, ha ordítok az udvaron és majomtáncot járok, vagy lebirkózom Pannit, mert én vagyok Hulk, akkor nagyon jó minden. Érzem, hogy belül örülök, és kedvem lenne megölelni mindenkit. De gyorsan rám szólnak, hogy ne képzeljem gorillának magam, különben is alszik a szomszédék két hónapos babája, nem kéne felébresztenem. Nem értem én ezt, pedig még a húgom se panaszkodott, pedig piszkos lett a ruhája, ahogy lenyomtam. Csak nézett rám, és közölte, te tényleg Hal vagy. Hiába mondtam neki, hogy nem Hal, hanem Hulk, nem volt képes felfogni.
Érdekes, hogy ha megcsinálom a házit, ha szépen jelentkezem, ha nem rohanok a folyosón, senki nem mondja, hogy de jó ez a gyerek. Mintha a felnőttek szeme csak a rosszra állna. Azon gondolkodom, nem jobb-e mégis ördögfiókának lenni, ahogy a nagyi mondja? Azoknak sokkal több mindent lehet.
Még meggondolom.
Kép forrása: Pinterest
